2016. aug. 28.

Sense8

Az van, hogy mostanában nem sok kedvem van olvasni, ami nemcsak aggasztó, de irtó bosszantó is egyben, mivelhogy eddig esténként elalvás előtt, még ha a fáradságtól arccal is estem gyakran az ágynak mindig muszáj volt pár oldalt olvasnom, mert kellett, mert jól esett, mert szerettem, mert szükségem volt rá, és  mert... mert megszoktam. Most meg ott tartok, hogy hiába hevernek halomszám a polcomon a jobbnál jobb könyvek, egyszerűen képtelen vagyok bármelyiket is elkezdeni, nemhogy még egy-két oldalt olvasni belőlük. Úgyhogy egy kis szünetet tartottam, és olvasás helyett inkább sorozatokat néztem, úgyhogy a mai posztom témája is ez, egy új sorozat iránti örömködés, pontosabban orrvérzésig való rajongás.

Szóval van ez a sorozat, a Sense8, ami már az első résszel megvett magának. Komolyan mondom, hogy a 24 óta nem éreztem ilyen erős lelkesedést egyetlen sorozat iránt sem. Szó szerint elvonási tüneteim voltak, ha ki kellett szakadnom a történetből, és ha tehettem volna, akkor egy ültő helyemben végig tudtam volna nézni a széria mind a 12 részét - no nem mintha ennél sokkal több időmbe tellett kivégezni. Szóval teljesen odavagyok ezért a filmért, egyszerűen nem tudtam betelni a hangulatával és a váltakozó kultúrák látványával, annyira kellemes és szívmelengető és csupa jóság volt a szereplők kapcsolata, és annyira szép és sokszor megmosolyogtató, néha pedig kellemesen bizsergető, hogy…. áh, nem is tudom szavakba önteni, hogy ez a film mennyire elvarázsolt és hogy mennyire magával ragadt.


Nem szeretnék sokat spoilerezni, mert amikor elkezdtem nézni a Sense8-et, én semmit nem tudtam róla és higgyétek el, hogy ez így volt a legjobb. Amikor a férjem egyik este azt mondta, hogy "ugyan nézzünk már bele ebbe a filmbe, mert annyi jót olvastam róla, meg hát ugye J. Michael Straczynski és a Wachowski fivérek - aki azóta már nővérek lettek (igen, tudom, szerintem is nagyon durva) - közös sorozata, akik ugye már több jó filmet is letettek az asztalra" én mégis kissé ódzkodtam tőle, de mint kiderült annyira, de annyira kár volt, mert ezek hárman tényleg remek munkát végeztek, le a kalappal előttük.
Kala - Mumbai

A sorozat nyitójelenete szerintem nagyon ütősre sikerült. Egy titokzatos nő (Daryl Hannah) mielőtt öngyilkosságot követne el valamilyen módon összeköti nyolc ember tudatát - akik ezáltal érzékelni tudják majd egymást - miközben végső búcsút vesz társától, Jonastól (Naveen Andrews), aki egyébként nincs jelen, csakúgy, mint a történet negatív szereplője a Suttogó sem, csak a nő látja őket és beszél velük bemutatván ezzel a nézőnek, hogy hogyan is működik az "érzők" furcsa kapcsolata.

Szóval ez a nyolc ember, akik a világ különböző pontjain élnek és akiket ez a titokzatos nő kijelölt, különleges érzelmi kapcsolatba kerülnek egymással. Eleinte nem értik, hogy mi történik velük, csak furcsa hangokat hallanak, vagy néhány másodperc erejéig egy teljesen más helyen és más szituációban találják magukat valamelyikük testében, ráadásul érzik a másik fájdalmát, szomorúságát, boldogságát vagy épp erős testi vágyát, és ami a legfontosabb, különböző képességeiknek hála alakítani is tudják egymás sorsát. Szóval ez a nyolc idegen egy idő után azt veszi észre, hogy az életük teljesen összefonódik egymással, ami jó érzéssel tölti el őket, élvezik és éhezik is egymás társaságát, amíg üldözőbe nem veszi őket egy titkos szervezet, ami minden jel szerint le akarja vadászni őket. És hogy mindez miért és hogyan történhet meg velük, és hogy mit akar tőlük a Suttogó, hát azt kérem nem árulhatom el, de megnyugtatok mindenkit, hogy a sorozat végére erre is fény derül.

Nomi - San Francisco

Imádtam ezt a sorozatot. Imádtam nyomon követni a szereplők életét a saját környezetükben és kultúrájukban, mindegyikük rendkívül egyedi és különleges személyiség volt, az egymás fejébe való átjárás lehetősége pedig rendkívül érdekessé, kicsit misztikussá tette a sztorit.
Az első pár részben szinte semmi nem történik azon kívül, hogy megismerkedünk a szereplőinkkel, hogy hogyan kezdik szép lassan érezni és megérteni egymást. Láthatjuk, hogy hol élnek, mivel foglalkoznak, milyen családi háttérrel rendelkeznek, milyen titkaik és egyéni problémáik vannak - mert van ám itt kérem minden; transznemű, leszbikus és homoszexuális, kész felüdülés volt úgy a 4. résznél egy férfit és egy nőt látni csókolózni - szóval az elején igen lassan építkezik a történet, ami számomra egyáltalán nem volt unalmas vagy zavaró sőt, nekem ez tetszett benne a legjobban, mert élvezet volt a szereplőkkel együtt ízlelgetni és átélni a mentális kapcsolatuk és az érzelmi összekötődésük meghitt érzésének minden pillanatát, mely jelenetek izgalma és szépsége engem még vagy ugyanennyi részen keresztül a képernyő elé tudott volna szegezni. De a történet persze nem csak ezeknek az érzéseknek a felfedezéséből állt, hanem a vége fele már az események is felgyorsultak, egyre több akció, izgalom és állszakító meglepetésben volt részem, miközben lenyűgöző helyeken járva fogamat összeszorítva drukkoltam mindegyiküknek, hogy sikerüljön a tervük megvalósítása.

Lito - Mexico, Wolfgang - Berlin
A film lenyűgöző helyeken játszódik - az izlandi részek ahh... káprázatosak voltak -, melyek mindegyikét az eredeti helyszínen forgatták, és a színészek is olyan nemzetiségűek voltak, amilyen karaktert megformáltak, hogy a szexuális beállítottságuk is megegyezik-e a filmbéli szerepükkel, arról már nem szól a fáma. :)




Végezetül mit is írhatnék azon kívül, hogy én mindenképp csak ajánlani tudom ezt a földrészeken átívelő kicsit misztikus, kicsit romantikus, mély érzelmekkel teli nagyszerű történetet, ami úgy volt epikus, hogy közben sikerült rendkívül intimnek is maradnia, nálam biztos, hogy ez lett az idei év kedvence. Mindenesetre azért óva inteném azokat, akik csak az akcióra utaznak, mert biztos vagyok benne, hogy azok csalódni fognak, míg akik szeretik a karakterdrámákat, azok repdesni fognak az örömtől, úgyhogy csak hajrá, ugorjatok fejest a filmbe és hagyjátok magatokat elveszni benne, higgyétek el megéri.




2016. aug. 19.

Te jó ég, ki látott már ilyet?


"Egyenesen a szemembe nézett. Naominak fátyolos, ametiszt színű szeme volt, némi lapislazuli- és nefelejcskék-árnyalattal, az írisze szélén pedig egy sötét, már-már fekete sáv futott körbe." 

Na még egyszer, hogy jól értettem-e.

Egyenesen a szemembe...  oké, eddig sima ügy.... ametiszt színű... aham, alakul, bár lila szemet én még soha az életben nem láttam... a lapislazuli- és nefelejcskék árnyalat belekeverésével pedig olyan túlmisztifikálttá vált az egész, hogy ember legyen a talpán, aki mindezt maga elé tudja képzelni. Még jó, hogy az írisze szélén futó sötét, már-már fekete sávval nem volt gondom.


Most őszintén, miért nem lehetett egy egyszerű kökény- vagy nefelejcskék, vagy ne adj' isten bogárfekete színű szeme annak a szegény Naominak?





2016. aug. 15.

Anne Bishop: Vörös ​betűkkel ~ A Mások 1.

A történet egy olyan Föld-szerű világban játszódik, amely őslakosai olyan különleges alakváltó lények (vérfarkasok,  hollók, medvék, sólymok... és vámpírok,), akiknek az emberek csak egyszerű húst, prédát jelentenek. Nagyon ritkán érintkeznek velünk, csak ha valami általunk készített termékre vagy technológiára van szükségük lépnek velünk kapcsolatba, egyébként egyáltalán nem rajongnak értünk, viszont örömmel falatoznak belőlünk.

Meg Corbyn egy vérpróféta, aki ha megvágja a bőrét erős kínok és eufória között látja a jövőt. Számos hozzá hasonló nővel együtt rabszolgaként tartották eddig fogva egy olyan helyen, ahol rengeteg pénzért gazdag ügyfelek kíváncsiságát elégítette ki. Megnek azonban a tél közepén sikerül megszöknie és menekülése során átfagyva és kétségbeesve egy Mások által lakott Udvarban menedékre lelnie. Tudni kell, hogy ebben a világban minden városban van egy Udvar, ahol a Mások laknak és ahol az emberi törvények nem hatályosak. Ezekben az Udvarokban juthatnak hozzá a Mások az emberek által előállított tárgyakhoz és termékekhez, amik létrehozására ők nem képesek. Illetve ide jönnek azok a kíváncsi emberek, akik a Mások után érdeklődnek, esetleg munkát keresnek náluk, vagy netán intimebb kapcsolatra vágynak velük. Szóval Meg ide menekül az üldözői elöl, ahol a változatosság kedvéért most olyanok könyörületére lett bízva, akik csak alakjukban hasonlítanak hozzánk. Szerencséjére Simon Wolfgard az Udvar alakváltó vezetője épp egy olyan Emberi Összekötőt keres, aki úgy tudja átvenni a szállítóktól érkező leveleket és csomagokat, hogy mindeközben nem kívánja felfalni őket. És bár Simon először vonakodik felvenni Meget, ám egy erősebb ösztön mégis arra készteti, hogy alkalmazza őt.

Meg tehát egy időre biztonságban van az Udvarban, de az üldözői szorosan a sarkában vannak és mindent megtesznek annak érdekében, hogy kihozzák onnan és újra munkába állítsák.


A könyv nem mondható gyors tempójúnak és nem is túl akciódús, bár a végén volt egy-két látványos robbantással és lövöldözéssel egybekötött üldözési jelent, de összességében egyáltalán nem ez volt rá a jellemző. A történet elsősorban Megre és az ő új, összekötői szerepére koncentrált, melyet a lány látomásai kissé megbonyolítottak, mivel nem lehetett tudni, hogy ezek a látomások mikor és hogy pontosan hol fognak majd bekövetkezni, mert gyakran ezek nem voltak többek, mint szétszórt képek, de, hogy mindenképp megtörténnek abban biztosak lehettünk. És mivel Meg a saját halálát is előre látta így a könyv tulajdonképpen erre a várakozásra épít, mely idő jelentős részét a lány csendes hétköznapjainak a megismerése, illetve a beilleszkedésének és az Udvar lakóival kialakított rendkívül szoros kapcsolatának lassú folyamata teszi ki.

Bevallom, kezdetben kicsit bonyolultnak találtam ezt a világot és annak szabályrendszerét, de miután sikerült akklimatizálódnom benne nagyon élveztem az egészet. Szó se róla, Bishop rendkívül jó mesemondó, mely képessége kellően ellensúlyozza a történet lassú folyását, de véleményem szerint a regény tele van zűrös dolgokkal. Kezdjük például rögtön a főszereplővel. Meg gondolkodása egy tízéves kislányéval vetekszik - amit még hihetőnek is éreztem úgy ahogy, mivel a fogvatartóinak hála olyan elszigetelt körülmények között kellett élnie, ahol fogalma sem volt az élet dolgairól -, de szerintem ez még egyáltalán nem elég indok arra, hogy mindenki az első perctől kezdve úgy odalegyen érte, hogy még az életüket is képesek legyenek kockára tenni miatta. Érthetetlen volt számomra, hogy miért volt Meg a Másoknak olyan baromi szimpatikus, amikor semmit nem tett ennek érdekében, csak leveleket és csomagokat kézbesített. És senki ne mondja nekem, hogy csupán a naiv gyermeki szíve miatt, mert ez annyira gyenge, hogy nem veszem be, sőt, pont e naivitása és a Mások iránta való megmagyarázhatatlan rajongása miatt voltam képtelen megkedvelni őt. Aztán ott volt Asia - szintén zenész -, aki a kezdetektől fogva nem szívlelte Meget. Először azért, mert elhappolta előle álmai állását, később pedig amikor rájött arra, hogy ő az a lány, akit az emberek égen-földön keresnek, már csakis a hírnév és az érte járó jutalom lebegett a szeme előtt. Úgyhogy a célja elérése érdekében terveket szőtt, de olyanokat, hogy nem tudtam eldönteni, hogy ez a nő tényleg ennyire hülye vagy csak tetteti? Az egészséges emberi életösztön legapróbb szikráját sem láttam meg benne, úgy viselkedett, mint egy totál idióta, egyszerűen nem tudtam napirendre térni felette. Aztán nem tudtam elmenni az mellett a kérdés mellett sem, hogy a Mások miért nem fejlődtek? Mármint, hogyhogy nem értettek még csak egy kicsit sem az elektronikához, a számítástechnikához, a fegyverekhez és az orvosláshoz. Miért nem vették már réges rég a fáradságot arra, hogy mindezt - ha csak egy kicsit is de - megismerjék és megtanulják?

Szóval sok kérdés és tüske maradt bennem a szereplőkkel és magával a világgal kapcsolatban is, gondolom, hogy a következő részekben a szerző majd jobban ráhasal ezekre a témákra és több magyarázattal szolgál majd rájuk nézve, illetve a szereplők cselekedetei és motivációi mögé is több értelem szorul majd. Úgyhogy bár tudom, hogy most úgy tűnhet ez a könyv számomra egy borzalmasan rossz élmény volt, de ez nem igaz, mert tényleg egy rendkívül gazdag és színes fantáziavilágot hozott össze az írónő, ami kellőképp birizgálja a fantáziám ahhoz, hogy a folytatásra is kíváncsi legyek, de való igaz, hogy a sok pozitív értékelés után - ami előtt kissé értetlenül is állok - picit csalódott vagyok.



Kiadó: Twister Media
Eredeti cím:  Written in Red
Sorozat: The Others 
Fordította: Bozai Ágota
Oldalszám: 512

2016. aug. 6.

Júliusi szerzemények

Kicsit késve ugyan, de itt van végre a júliusi beszerzési listám... tudom, hogy vártátok, ne is tagadjátok. :)


A nyúlfarknyi szöszért pedig előre is bocsi, de ebben a gatyarohasztó melegben egyszerűen képtelen vagyok hosszabb időt a monitor előtt tölteni.

Nos, tisztában vagyok azzal, hogy az előző hónapban könyvstoppot kiáltottam, de csak nem tudtam megtagadni önmagam és júliusban is muszáj volt beszereznem egy-két gyönyörű könyvecskét, melyek közül egy kivételével mindegyik vásárlás volt. A felső kettő lírás, az alsó kettő pedig molyos, az az egy huncut középső pedig csere útján került hozzám, és hogy őszinte legyen ennek örültem a legjobban - biztosan azért, mert egyáltalán nem számítottam rá. Ráadásul a borítója élőben nem is olyan szörnyű, mint azt első látásra gondolná az ember sőt, komolyan mondom, hogy én már annyit forgattam, nézegettem és simogattam, hogy már-már szépnek is mondanám.


Ebben a hónapban sajnos nem sok időm jutott az olvasásra, pedig bele kell húznom, ha az idei év összes vásárlását ki akarom végezni. Márpedig 2016-ra ez az egyetlen könyves kihívásom amit célul tűztem ki magamnak (még külön polcom is van ám hozzá) és elég elszántnak is érzem magam ahhoz, hogy ezt az egyre kilátástalanabbnak tűnő feladatot véghez is vigyem, úgyhogy hajrá, hajrá, - persze sokat lendítene a dolgon, ha ez a dög meleg megszűnne már végre és minél hamarabb beköszöntene az ősz, de erre még azt hiszem, hogy pár hetet várnom kell.

Na és kérem erről a könyvről beszéltem fentebb. Na? Ugye, hogy nem is olyan szörnyű.... vagy mégis? Élőben higgyétek el tényleg jobban néz ki. ;)




2016. aug. 2.

Lisa Kleypas: Nem múló varázs ~ Wallflowers 0.5

Időben 1832-ben járunk Anglia déli részén, Hampshirben. Egy gróf legidősebb lánya, Lady Aline Marsden, aki ekkor még csak 18 éves, és egy ugyancsak 18 éves lovászfiú, John McKenna szerelmet fogadnak egymásnak. Ők ketten már gyerekkoruk óta ismerik egymást, ám a családias vonzalom helyett őszinte szerelem és erős testi vágy alakult ki közöttük. Amikor azonban mindez Aline apjának a tudomására jut mérhetetlen haragra gerjed és figyelmezteti a lányát, hogy ha nem vet véget azonnal ennek a kapcsolatnak, akkor örökre tönkre fogja tenni a fiú életét. Aline, hogy védje szerelmét kénytelen hazug szavakkal eltaszítani őt magától, Jonhnak pedig nincs más választása mint megsebzett szívvel elhagyni a birtokot, hogy egy másik helyen új életet kezdhessen.

Tizenkét évvel később azonban immár tehetős üzletemberként egy üzlettársával együtt Gideon Shawal tér vissza Hampshirbe, hogy Aline bátyjával befektetési lehetőségekről tárgyaljon, ám visszatérésének igazi oka nem az üzlet, hanem, hogy bosszút álljon Aline-en, aki anno összezúzta a szerelemről szőtt álmait.
Szeretem Kleypas könyveit, régebben sokat olvastam tőle, de a legfőbb bajom mindig is az volt velük, hogy olyan sok és erőteljes bennük a testiség, hogy az az én ízlésemnek már túl sok. Őszintén szólva engem a romantikus regényekben soha nem a hálószoba ajtók mögött zajló forró jelenetek izgattak a legjobban - és izgatnak továbbra is ennél a műfajnál -, hanem az odáig vezető kalandokban, élvezetes pillanatokban, párbeszédekben és parázs vitákban gazdag hosszú rögös út, melynek a végén gyakran még önmagukat is meglepve jönnek rá hőseink, hogy mire és kire is vágynak igazán. De ennél a könyvnél már a legelején készen kaptuk a szerelmeseket, pedig ó, hogy szeretem nyomon követni a megismerkedés apró lépéseinek édes folyamatát és az első találkozás bizsergető izgalmát, de sajnos erről a folyamatról itt lecsúsztam, merthogy Aline és John már régóta teljesen egymásba voltak habarodva. Ám, hogy mégse maradjunk izgalom nélkül Kleypas a jól ismert és kedvelt tiltott szerelem receptjét vetette be, ami meg kb. csak úgy a könyv első 60 oldaláig tartott ki, de sebaj, mert most még így is élvezetes volt számomra a történet, ami igazából  innentől kezdődött, amikor is John kénytelen volt elhagyni a birtokot, Aline pedig magára maradva egyre zárkózottabbá és magányosabbá vált és nemcsak a szerelmének az elvesztése miatt, hanem egy szerencsétlen balesetnek köszönhetően is, melynek következtében az egyik testrésze annyira eltorzult, hogy a lány önbizalmát ez alapjaiban rengette meg.

Amikor tizenkét év múltán John ismét visszatér a birtokra, mindketten olyan mohó éhséggel próbálják felfedezni mindazokat a változásokat, amelyek az egymástól távol töltött hosszú évek alatt végbementek a másikban, hogy szerintem ez volt a történet legjobb része. Mondjuk irtó bosszantó volt Aline mártírkodása, meg hogy oly sokáig engedte, hogy a sérülése miatti félelmek uralják a tetteit, hogy én néha már csak a szememet forgattam ez miatt. Persze megértem az érzéseiét, és hogy a balesete után úgy érezte, hogy senki nem fogja őt kívánni, na de könyörgöm, ha nem titkolta volna el a szeretett férfi elöl mindezt, ha őszinte lett volna vele, ha bízott volna a szerelmükben annyira, hogy megnyíljon előtte, akkor minden sokkal gördülékenyebben és egyszerűbben ment volna, mondjuk az is igaz, hogy a könyv is pár száz oldallal rövidebb lett volna.

Ám ennek ellenére - és hatalmas szívemnek hála - még így is sikerült Aline-nek elnyernie a szimpátiám, csakúgy mint Johnnak, a mellékszereplőkről már nem is beszélve, akik szerintem remekül kiegészítették a fő cselekményszálat. Olivia (Aline húga) és Gideon történetének romantikus varázsa nekem nagyon tetszett és szerintem szükség is volt rá, hogy kicsit feldobja az alapsztorit.
Őszintén szólva - ismerve az írónő munkásságát - nem voltak nagy elvárásaim a könyvvel kapcsolatban, így nem is okozott csalódást, kellemes kikapcsolódást nyújtott a múlt démonaival küzdő sérült, de ördögien jóképű főhős és a mártírharcost játszó hősnő egymásra találásának története. Mondjuk azt nem mondom, hogy rohanok megvenni a sorozat következő köteteit, de biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb azok is a polcomon kötnek majd ki.
Lisa Kleypas

Ui.: A borítóval kapcsolatban annyit, hogy ez a vattacukor-rózsaszín engem nagyon szíven ütött, meglehetősen erőltetettnek és ízléstelennek tartom. Szerintem sokkal előnyösebb és találóbb lett volna, ha a kiadó az itt látható külföldi borítóhoz hasonló szépséget választott volna, amiből az is kiderül, hogy véletlenül sem egy ifjúsági regényről van szó, hanem egy erős erotikus töltetű történelmi romantikusról.



Kiadó: Gabo
Eredeti cím: Again the Magic
Sorozat: Wallflowers
Fordította: Tóth Gizella
Oldalszám: 364

2016. júl. 25.

Samuel Bjørk: Magányos utazó

A történet Norvégia fővárosában, Oslóban játszódik, ahol egy közeli erdőben egy felakasztott kislányt találnak, babaruhákba öltöztetve, nyakában tábla: Magányos utazó. Holger ​Munch veterán nyomozó különös üggyel találja magát szembe, mely megoldásához egy régi kollégáját, Mia Krügert kéri fel segítségül, aki mély depresszióba süllyedve egy lakatlan szigeten bujkál. Ám Holger nagyon jól ismeri a lányt és azt is tudja, hogy hogyan keltheti fel az érdeklődését az ügy iránt, melynek köszönhetően Mia rövid időn belül már a speciális gyilkossági nyomozócsapat tagjai között találja magát. Mia felfigyel egy fontos részletre: a halott kislány körmébe egy egyes szám van karcolva, amiből arra következtet, hogy nem ő az egyetlen áldozat. Rendkívüli nyomozói képességének hála a rendőrség párhuzamot von a gyilkosság és egy hat évvel korábban történt eset között, melyben Honefoss városából egy csecsemőt raboltak el, aki azóta sem került elő. Mia szerint a gyilkosnak köze van az eltűnt gyermekhez, és úgy véli, hogy a jelen történései a rendőrség korábbi kudarcát hivatottak megtorolni.
Úgy gondolom, hogy ezzel a könyvvel, ha akartam volna sem nyúlhattam volna jobban bele a sorozatgyilkosokról szóló krimik sötét bugyrába, és ha az elején még nem is, a vége felé már határozottan úgy éreztem, hogy lehet, hogy egy árnyalattal lightosabb történet is elegendő lett volna az elszörnyedésre és borzongásra vágyó énem kielégítésére. A könyv hatalmas pozitívuma, hogy nem volt benne vérengzés, és a legdurvább jeleneteket is olyan intelligens módon tálalta a szerző, hogy azokat tényleg sikongatás és öklendezés nélkül tudtam végigolvasni, de a tény, hogy gyerekeket öltek benne így is totál kikészített, ráült a lelkemre és nagyon nehezen szabadultam tőle.

A könyv fantasztikusan jó stílusban íródott - ezt imádtam benne egyébként a legjobban - erre szokták azt mondani, hogy ha a szerző bevásárló listát írna, az is ugyanilyen élvezetes lenne. Számomra nagyon átjött a történet hűvös és borús hangulata, mely miatt tudom, hogy furán hangzik, mert ugye, mint mondtam gyerekgyilkosságról van benne szó, mégis élveztem olvasni, mert az a sötét légkör, ami már az első oldalakon megérintett a későbbiekben is fogva tartott, és az író remek stílusával együtt mindez csak egyre jobb és durvább lett.

A cselekmény sok szálon futott, melyek közül egy-kettőt teljesen feleslegesnek és céltalannak éreztem, ilyen volt pl. a színházi rész vagy az újságírókkal történt események, mely utóbbi kétség kívül a könyv egyik legütősebb jelenete volt, hiszen ki a fene akarná Istent játszva eldönteni, hogy ki éljen és ki haljon meg, hacsak nem a bolondok és a pszichopata sorozatgyilkosok, de ezeket a részeket úgy érzem, hogy csak figyelemelterelésnek szánta az író, hogy jobban összezavarjon és még több gondolkodásra késztessen, amivel tulajdonképpen nem is lett volna semmi problémám, ha a végén mindegyikre kielégítő megoldást kaptam volna. Ám ez nem történt nem, valahogy nem értek össze a szálak, melynek köszönhetően a könyv befejeztével kissé kuszának éreztem a történetet, arról a sok megválaszolatlan kérdésről már nem is beszélve, amiket ezek a hiányosságok generáltak bennem.

A szereplők tekintetében nekem mindkét nyomozó nagyon szimpatikus volt, lelkesítő volt látni, hogy az őket segítő profi nyomozó csapatuk mindvégig tökéletesen a kezük alá dolgozott. Érdekes volt, ahogy Mianak a megfelelő véralkohol szint elérése után transzba esve kattogtak az agytekervényei, hogy aztán a végére e szörnyű kirakós darabkái, ha lassan is, de szépen a helyére kerüljenek - bár meg kell hagyni, hogy a véletlen szerencsének is nagy szerepe volt a nyomozás alakulásában. És nagyon szimpatikus volt Holger Munch nyomozó is, az ő nyugodt és türelmes stílusával, amivel már rögtön az első találkozásunk alkalmával megnyert magának. Csak a jó ég tudja, hogy ezek ketten mennyi alkoholt és cigarettát fogyasztottak el addig, míg végre sikerült megbirkózniuk az üggyel, de ha ez kellett nekik ahhoz, hogy eredményesen működni tudjanak ám legyen, szemet tudok hunyni felette.


Szóval összességében ez egy nagyon izgalmas és jó stílusban megírt könyv volt, melyben Samuel Bjørk lassan csepegtetve az információkat lélegzetelállítóan szőtte a szálakat, még ha némelyikkel vakvágányra is terelte az olvasót. A karakterei nagyon élők voltak, a gyerekek miatt pedig a szívem vérzett, meg szerintem engem ez a téma az átlagosnál is jobban megvisel, úgyhogy minden tekintetben maradandó élményt nyújtott számomra ez a történet.

Samuel Bjørk

Most pedig megyek és keresek magamnak valami csillámpónis vagy valami nagyon-nagyon romantikus könyvet, hogy újra helyreálljon a lelki egyensúlyom.

Kiadó: Athenaeum
Eredeti cím: Det henger en engel alene i skogen
Fordította: Domsa Zsófia
Oldalszám: 448

2016. júl. 19.

Amy Tintera: Lázadók hajnala

Elég régóta tart már nálam ez a se veled, se nélküled kapcsolatom a YA könyvekkel, melyeket egyébként egyre nehezebben veszek a kezembe, mert annyira egy kaptafára készülnek, hogy mindig félek a csalódástól. Mondjuk az is igaz, hogy nem egyszer fordult már elő velem, hogy sikerült olyan pörgős, lendületes és izgalmas történetet kifognom, amire szinte azonnal ráhangolódtam és bizony a végéig kitartott a lelkesedésem, szinte alig tudtam letenni, ám ez a szerencsés véletlen mostanság egyre ritkábban fordul elő velem. A bajom általában az szokott lenni velük, hogy hamar elfelejtem őket, átfolynak rajtam a történetek, mert igazából nem sok egyedi és különleges van bennük, így persze maradandó élményt sem nagyon tudnak nyújtani - kivételek azért persze mindig akadnak -, ám szórakozásra és kikapcsolódásra így is tökéletesen megfelelnek.

Sajnos a Reboot nem egy kiemelkedően jó könyv, Wren és Callum története csak egy könnyen felejthető kaland volt számomra, melynek az elejét igazán élveztem, mert kifejezetten tetszett a hősnő erős és érzelemmentes karaktere, sőt még az újonc srác, Callum is, aki azzal, hogy nem egy kemény és határozott szépfiú volt, hanem inkább egy kicsit esetlen és gyenge, de csupa szív és mosoly, és nem mellesleg rendkívül kitartó és nyílt személyiség roppant üdítően hatott rám. Tetszett az alapfelállás is, mely szerint a könyv világában egy olyan szörnyű vírus pusztít, ami sok embert megölt már, ám a halottak között akadnak olyanok, akik pont ennek a vírusnak köszönhetően percekkel később feltámadnak, de már nem ugyanazok, akik korábban voltak, hanem sokkal erősebbek és gyorsabbak. Ilyen volt Wren is, aki az egyik legerősebb és legérzéketlenebb újjászületett a HIRC-nél, mely szervezet azért jött létre, hogy a városban élő embereket megvédje a bűnözőktől és az újabb fertőzöttektől ezeknek a fiataloknak a segítségével, akiket tulajdonképpen elit katonaként használt fel ellenük. De ahogy ez már lenni szokott a rendszer és annak különös kísérletei nem mindenhol aratott osztatlan sikert.

Szóval a könyv a feléig egész jó volt, de aztán hirtelen minden elromlott. Wrenből Callum hatására előtörtek az érzelmek és ez nagyon nem állt jól neki, arról már nem is beszélve, hogy totál ellentmondásos személyiséggé vált ennek köszönhetően. Ez a szerencsétlen Callum srác pedig nem sok fejlődést mutatott, végig esetlen és túl tökéletlen maradt, amit egy idő után már unalmasnak és kissé idegesítőnek is találtam. És sajnos a történet háttere sem volt kellő mélységben kidolgozva, melynek hála egy csomó megválaszolatlan kérdésem maradt a könyv végére. Apropó, a befejezés. Nem tudom ki hogy érezte, vagy fogja majd érezni, de nekem túl gyors volt, túl összecsapott és túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, mintha csak egy varázsalt folytán került volna minden pontosan a helyére. Volt egy kis szaladgálás, meg lövöldözés, meg robbantgatás és bumm-bumm-bumm, már vége is volt az egésznek.

Szóval mi tagadás, kissé csalódott vagyok, az egyetlen dolog, aminek örülni tudtam, hogy nem függővéggel zárult a sztori és így egy pici kényszert sem éreztem arra vonatkozóan, hogy esetleg folytatnom kellene a sorozatot, mondjuk ellenkező esetben sem hiszem, hogy kezem-lábam törném érte.
Amy Tintera
 

Kiadó: Maxim
Eredeti cím: Reboot 
Sorozat: Reboot 
Fordította: Ipacs Tibor
Oldalszám: 360

2016. júl. 12.

Clara Bensen: Poggyász nélkül

Clara nemrég épült fel a szorongásokkal és depresszióval teli betegségéből, amikor új élete első lépéseként egy társkereső oldalon regisztrálva megismerkedik egy különös és különc egyetemi tanárral, Jeffel, akivel végül is néhány hét ismeretség után egy nyolc országot érintő, háromhetes, kísérleti utazásra indul, ahol a játékszabályok a következők: nincs előre szállásfoglalás, nincs előre meghatározott úti terv, nincsenek poggyászok csak azok a ruhák, amik rajtuk vannak indulás előtt, és ami a legfontosabb: a Tedd azt, amit igazán szeretnél világlátás új felfedezése.

Őszintén szólva a fülszöveg alapján én teljesen másra számítottam, egy könnyed, humoros és kalandos kis romantikus történetre, mely helyett egy unalmas, leginkább Clara önismeretéből és önmegvalósításából álló, inkább egy különleges belső, mint külső utazást kaptam, ami szó se róla okosan és intelligensen volt megírva, de sajnos én mégsem találtam benne semmi élvezeteset.

Claraval semmi problémám nem volt - bár a mentális állapotáról szóló fejezetek tömkelegét egy idő után már irtó unalmasnak és erőltetettnek éreztem - inkább Jeff volt az, akitől viszkettem kicsit. Az a hihetetlen nagy mozgás- és szabadságigénye, amire szüksége volt ahhoz, hogy optimálisan működni tudjon számomra kissé fura és túlzó volt. Találkoztam már ilyen emberrel, szóval ismerem ezt a típust, de én ezzel a túl szabad, ahogy esik úgy puffan életszemlélettel soha nem tudtam azonosulni, mindig csak külső szemlélőként figyeltem az ilyen csodabogarakat. Az a párkapcsolati nyitottság pedig, amiben Jeff és Clara a megismerkedésük elején megállapodtak szintén nem az én műfajom, csakúgy, mint az sem, hogy a problémákat úgy oldhatjuk meg a legkönnyebben, ha a szőnyeg alá söpörjük őket. Mindenesetre Jeff nyughatatlanságától és kiszámíthatatlanságától Clara helyében én már rég besokalltam volna, de nem vagyunk egyformák, így hát nem is ítélkezem felettük – cipelje mindenki a saját keresztjét, meg minden.

Ami egyébként igazán érdekelt (volna) a könyvben azok az útleírások voltak, melyeken keresztül a Claráék által bejárt helyek varázsát és hangulatát szerettem volna intenzív(ebb)en átélni, de ez sajnos nem jött össze, csakúgy mint a vendéglátók tüzetesebb megismerése, vagy akár rajtuk keresztül a nemzetük kultúrájának, érdekes szokásainak, hagyományainak és ételeinek a részletesebb bemutatása sem.

Őszintén becsülöm az írónőt az akaratereje és a bátorsága miatt, meg, hogy az életének eme nem kevés intim részletét meg merte osztani az olvasókkal, de hiába is próbálom szépíteni a dolgokat azzal a kifogással, hogy lehet, hogy rossz időben került a kezembe a könyv és talán azért nem találtunk egymásra, mert úgy gondolom, hogy tényleg nem nekem íródott ez a történet, nem én vagyok a célközönsége, amivel szerintem semmi baj nincs, hiszen különbözőek vagyunk, virágozzék minden virág, meg ilyenek, de azért a jövőben mégiscsak jó lenne elkerülni az ilyen fiaskókat.  :)

Aztán amit még muszáj szóvá tennem a könyv kapcsán az a kötet silány minősége, ami miatt szó szerint először kétfelé: borító+könyv, majd lapjaira hullott a kezemben olvasás közben, pedig tényleg nem volt kitéve semmilyen külső hatásnak, rendeltetésszerűen olvastam, de már a 100. oldal után megadta magát, ami bizony-bizony rendkívül bosszantó tud ám lenni.


A képeket egyébként nagyon jó ötletnek tarom a könyv mellé, szívesen nézegetettem őket olvasás közeben.


Kiadó: Gabo
Eredeti cím: No Baggage
Fordította: Komló Zoltán
Oldalszám: 342



2016. júl. 4.

Júniusi könyvtorony

Tudtam, hogy a június veszélyes hónap lesz a számomra, hiszen rengeteg újdonság volt várható a Könyvhétre, amikre már májusban szemet vetettem és a biztonság kedvéért gyorsan elő is rendeltem őket. Ennek köszönhetően 8 új, plusz egy régebbi könyv került hozzám ebben a hónapban, melyekkel az idei év egyik legbőségesebb időszakát sikerült zárnom.


Rita Mae: Brown Bárcsak itt lennél - erre a könyvre nagyon kíváncsi voltam már a fülszövege alapján, és azt kell mondjam, hogy nem csalódtam benne. Nem volt egy hűha nagy élmény, de ebben a nyári nagy melegben pár órás derűs és izgalmas kikapcsolódásnak tökéletesen megfelelt.

Clara Bensen: Poggyász nélkül - szintén egy olyan könyv, amiről ahogy felröppent a hír, hogy hamarosan megjelenik, rögtön bekerült a képzeletbeli kosaramba. Egyébként jelenleg most pont ez az egyik aktuális olvasmányom, de ennél többet még nem tudok róla mondani, még nagyon az elején járok.

Laura Barnett: Variációk egy párra - ahogy elolvastam ennek a könyvnek tartalmát egyből a Nő kétszer című film jutott az eszembe róla - melyet egyébként nagyon- nagyon szeretek -, de hogy ez a történet mennyire hasonlít, ha egyáltalán bármiben is hasonlít rá vagy sem, azt még nem tudom, mindenesetre úgy gondoltam, hogy nekem ez mindenképp kell.

Chuck Wendig: Vészmadarak - ezzel a könyvvel kapcsolatban pedig csak egyszerűen engedtem a női megérzésemnek és bátran bevállaltam. És milyen jól tettem. Nagyon élveztem az író stílusát és a hősnő karakterét, úgyhogy igazi meglepetés volt számomra ez a regény, röviden és tömören; baromi jó volt.

Mark Frost: Árulás - ez a könyv egy trilógia harmadik része, az első kettőért teljesen odavoltam, úgyhogy nem volt kérdéses, hogy ezt is be kell szereznem hozzájuk.

Anne Bishop: Vörös betűkkel - ebben a történetben meg vámpírok vannak meg alakváltók meg állítólag urban fantasy is, amiért én meg kifejetetten rajongok, szóval ez is ugrott a kosárkámba.

És a végére hagytam azokat a sóhajtozós ízig-vérig romantikus regényeket, amelyeket lazulásra és figyelemelterelésre halmoztam fel magamnak azokra a hosszú és izzasztó nyári napokra, amiket még biztos, hogy hetekig élvezni fogok ki kell bírnom :)
Donna MacMeans: Nászéjszaka 
Lisa Kleypas: Nem múló varázs 
Lauren Rowe: A Klub


És hogy mit hoz a július? Egy hatalmas nagy, giga-mega könyvstoppot!


2016. júl. 3.

Chuck Wendig: Vészmadarak (Miriam Black 1.)

"– De… – Elhallgat. Ki akarja mondani. A szája korábban formálja a szavakat, minthogy megszólalna, de végül: – Nem vagy meztelen. 
– Remek megfigyelés – mondja a nő hüvelykujját feltartva és kacsintva. – Rossz hírem van, Del. Valójában nem kamionpihenős prosti vagyok, ezért nem fogjuk baszással tölteni ezt a szép estét. Vagy reggelt. Azt hiszem, már reggel van, nem? Akárhogy is, baszás az nem lesz. Nincs pénz, nincs móka. 
A férfi állkapcsa összeszorul. 
– De felkínálkoztál. Tartozol nekem. 
–Tekintve, hogy még nem fizettél nekem, tekintve továbbá, hogy a prostitúció nem egészen legális ebben az államban, na nem mintha a moralitás törvényi szabályozása mellett állnék, mert ami engem illet, mindenki azt csinál, amit akar, de a lényeg, hogy szerintem lószarral sem tartozom neked, Del. 
– A picsába. Te aztán szereted hallani a saját hangodat, mi? 
– Igen. – Miriam tényleg szereti."

Úgy gondolom, hogy meglehetősen nyitott vagyok a különböző műfajok iránt, mely miatt egy kicsit büszke is vagyok magamra. Előszeretettel próbálok ki komfortzónán kívüli könyveket, mely próbálkozások általában mindig pozitívan sülnek el. Így történt a Vészmadarak esetében is, mely élményt kár lett volna kihagyni, hiszen igen nagy meglepetést okozott számomra ez a könyv abból a szempontból, hogy a könyörtelensége és brutalitása ellenére is nagyon bejött nekem.

A történet egy fiatal lányról, Miriam Blackről szól, akinek elég csak megérintenie valakit és máris tudja róla, hogy az illető mikor, hol és hogyan fog meghalni. Ez így első hallásra elég borzasztónak tűnik, és higgyétek el, hogy valójában is az, de Miriam már megtanult ezzel a képességével - de nevezzük inkább átoknak - együtt élni, az már más kérdés, hogy mindezt a sok szörnyűséget, hogyan tudja feldolgozni magában. Amikor Miriam találkozik Louis Darlinggal (egy szerencsétlen kamionossal, aki épp rossz időben volt rossz helyen) olyan rémisztő kalandok sorába keveredik, melyek a legrosszabb álmaiban sem fordultak elő vele még soha. Ugyanis amikor felveszi őt a férfi a kamionjában és megrázza a kezét, Miriam előre látja, hogy harminc nap múlva brutális módon meggyilkolják szegényt, miközben épp az ő nevét ejti ki a száján.

Vitathatatlan, hogy már a tartalom alapján sem egy kellemes érzéssel eltöltő harmatos lányregényről van szó, melyet már a legelső oldalak elolvasása után beigazolódni láttam, ugyanis ahogy nekikezdtem a könyvnek, egy rendkívül eszelős és baromi erőszakos történet bontakozott ki előttem, ami a maga könyörtelenségével rémálmokat ugyan nem keltett benne, de mégis hatással volt rám, érdekes mód totál magával ragadt, noha be kell valljam, hogy volt benne egy két olyan rész, ami bizony megkeringette kicsit a bendőmet.

Ez a könyv az egyik legsötétebb hangulatú regény, amihez mostanában szerencsém volt. Miriam látomásai hátborzongatóak voltak és gyötrelmesen részletesek, de ami a legrosszabb volt az egészben, hogy azok a halálesetek, amiket Miriam felvillanni látott valóban megváltoztathatatlanok voltak, és ez elég lehangoló tudott lenni. Ráadásul a lány depressziója, bűntudata és erkölcstelensége, valamint a véres jelenetek is csak tovább fokozták mindezt az érzést az olvasóban. Ám nem lehet szó nélkül hagyni belevaló hősnőnk (akit egyébként én nagyon bírtam) mocskos száját sem, melyet olyan kreatív trágárkodások hagytak el, amit ugyan a mindennapi kommunikációmba nem építenék be, de ennek ellenére a maga nemében szinte már-már gyönyörűnek nevezném őket.

Ami érdekes és egyben kissé zavaró is volt számomra az a könyv darabos, forgatókönyv szerű szerkezete volt, melynél a történet menetét egyrészt azok a rövid interjúrészletek szakították félbe, amit egy egyetemista srác készített Miriammal, másrészt pedig azok a rövid epizódok, melyekben a Miriam nyomában lévő bérgyilkosok sztorijait és ténykedéseit követhettük nyomon. Az interjús részek abból a szempontból voltak jók és érdekesek, hogy legalább megismerhettük belőlük azon régmúlt eseményeit, amik hatással voltak a lányra nézve, a bérgyilkosos részekről pedig csak annyit, hogy totál pszichopata őrültekről volt bennük szó, akiknek azon szadista és gyomorforgató munkamódszereikből kaphattunk ízelítőt, melyek szó se róla elég brutálisak és látványosak voltak, de ennek ellenére én mégsem éreztem hatásvadásznak vagy túlzónak őket, simán elhittem, hogy tényleg ilyen elborult elméjű emberekkel van dolgunk.

Ami Miriam erős karaktere és nyers humora mellett még nagyon tetszett a könyvben az a kicsi mágikus és természetfeletti szál volt, amit ugyan csak egy rövid ideig láthattunk, de bízom benne, hogy a folytatásban majd többet is kapunk belőle.

Szóval szerintem ez egy nagyon ütős és kemény történet, melynek az olvasása mindenképp megfelelő hangulatot és lelkiállapot igényel. Ami biztosan mellette szól, hogy a sok tucatkönyvtől eltérően tényleg egy egyedi hangulatú és stílusú, ötletes és kellő alapokra épített történetről van szó, melynek a folytatására én tuti vevő leszek.

"Azt hiszed, ha veszel egy kávét, ha megcsókolod a barátnődet, ha belevezetsz egy apácákkal teli buszt egy tűzijátékgyárba, az a te döntésed. Te akartad így. Te hoztad ezt a döntést, és a döntésednek megfelelően cselekedtél, ugye? Bzzt! Té-hé-ves. Mindannyiunk élete csak egy sor esemény, amelyet gondosan kikalkuláltak, hogy az előre eltervezett halálunkhoz vezessen. Minden pillanatunk. Minden cselekedetünk. Minden szeretetteljes suttogásunk és gyűlölet hajtotta gesztusunk… mind csak egy apró csavar egy óraműben, amely várja, hogy azon a végső órán megszólaltathassa a riasztót."
Chuck Wendig

Ui: A könyvből tévésorozat is készül, melyre, hogy kíváncsi vagyok-e, azt még nem tudom, mert egész más olvasni és látni a könyvbéli szörnyűségeket, ráadásul  az írás vizualitása számomra pont megfelelő volt, de ha arra gondolok, hogy mindezt képernyőn kéne végignéznem nos, arra már nem biztos, hogy feltétlen beneveznék.

                                                                                                        
A sorozat kötetei:

1. Blackbirds
2. Mockingbird 
3. The Cormorant
4. Thunderbird


Kiadó: Fumax
Eredeti cím: Blackbirds
Sorozat: Miriam Black
Fordította: Rusznyák Csaba
Oldalszám: 288

Beszerzés: vásárlás, saját példány



2016. jún. 29.

Rita Mae Brown: Bárcsak itt lennél (Mrs. Murphy 1.)

A történet egy virginiai kisvárosban élő postamesternő Harry körül forog, aki épp válófélben van és egyedül él a Mrs. Murphy névre hallgató cirmos cicájával és a Tee Tucker névre keresztelt welsh corgi kutyájával. És mivel egy kisvárosról van szó, ahol mindenki ismer mindenkit, így egy gyilkosság eléggé felkavaró tud lenni az ott lakók életében, ráadásul, ha rövid időn belül kettő is történik belőlük az meg már egyenesen sokkoló.
Harry egyik rossz szokása - de nevezzük inkább szakmai ártalomnak -, hogy előszeretettel olvassa el mások képeslapjait, így jött rá arra, hogy a gyilkos figyelmeztette az áldozatát, mielőtt megölte volna. Persze a rendőrség kezdetben elutasította ezt a nevetséges állítást, de amikor a második bűntény előtt is megismétlődött az eset, melyben az áldozat egy olyan képeslapot kapott, melyen egy sírkő volt látható a lap hátoldalára pedig az volt írva, hogy "Bárcsak itt lennél" muszáj volt figyelembe venniük ezt a nyomot is.

Harry nem az a fajta nő, aki külső szemlélőként figyelné az eseményeket, úgyhogy ő is belevetette magát a nyomozásba csakúgy, mint a kisállatai, akik mindig egy lépéssel előrébb jártak nála a kitűnő szaglásuknak és látásuknak köszönhetően. Egyébként ezeknek a kis piszkoknak szent meggyőződésük, hogy sokkal okosabbak és ügyesebbek az embernél, ám ettől függetlenül hiába is próbálják figyelmeztetni a gazdájukat a közelgő veszélyre, Harry nem érti őket, így aztán nagyon hamar halálos veszélybe is sikerül sodornia magát.

Ez a könyv egy hosszú-hosszú (25 részes) krimi sorozat első kötete, amit tulajdonképpen nagyon szórakoztatónak találtam, annak ellenére, hogy az elején a szereplőgárdát kissé túlzsúfoltnak éreztem. Emlékeim szerint még egy könyvnél sem lapozgattam annyit előre és hátra a személyek beazonosítása végett, mint ennél a regénynél, még szerencse, hogy a könyv elején volt egy (röpke két oldalnyi) ki kicsoda  lista róluk. Totál el tudtam veszni a városka lakóinak hosszú sorában, ami egy idő után, mi tagadás, kissé idegesítővé kezdett válni, de a hullák növekvő száma és a hátborzongató gyilkosságok, amik aztán tényleg látványosan hátborzongatóak voltak mégiscsak maradásra késztettek.
A könyv különlegességét számomra a beszélő állatok adták, akiknek az egymás közötti párbeszédeit rettentő mód élveztem, csakúgy, mint azokat a szórakoztató szituációkat, amik az ő meg nem értésükből vagy félreértésükből adódott. Annyira édesek voltak, amikor Harryt maminak szólították, meg ahogy beszéltek róla, ahogy figyeltek és vigyáztak rá, sőt még akkor is, amikor direkt bosszantani akarták szegényt - szóval az állati szereplők tényleg haláliak voltak.

Visszatért Courtney-hoz, és bár a szalámi óriási kísértés volt, összeszedte az akaraterejét, Country lábához dörgölődzött, aztán a hátsó ajtóhoz szaladt. Háromszor kellett megismételnie ugyanazt a mozdulatsort, mire Country kinyitotta neki a hátsó ajtót. Pewter tudta, hogy az emberek az ismétlésből tanulnak, de még akkor sem lehetett benne biztos, hogy teljesítik a kérését. Olyan könnyen összezavarodtak.

És bár a könyv elején fanyalogtam a túl sok szereplő miatt, a végére mégis megbékéltem velük, hiszen mindenkinek megvolt a maga szerepe, ha más nem, akkor csak annyi, hogy különleges egyéniségével tovább színesítse a történetet, mint például a minden lében kanál, ám rendkívül jó szándékú özvegy kedves hölgyemény Mrs. Hoggendobber, vagy a gőgös Sanburne család egynéhány tagja, vagy Harry ex-férje és annak új szerelme a bombázó BoomBoom (micsoda neve van a nőnek nem igaz?).


Szóval nekem tetszett ez a könyv, gyorsan olvastatta magát és bár elég hamar ráéreztem a gyilkos kilétére mégis muszáj volt a végére érnem, már csak azért is, hogy beigazolódni lássam a feltevésem. Egy könnyed és vicces, gyorsan olvasható könyvről van szó, ami ebben a nyári melegben szerintem pont megfelelő kikapcsolódást tud nyújtani, úgyhogy a részemről maradok a következő részre is, a kisállat kedvelőknek és a rejtélyrajongóknak pedig csak ajánlani tudom.

- Nem szereti az egereket. – Tucker szörcsögve nyalogatta a csontját.
- Próbáljon madarat adni neki. 
- Mrs Murphy a szemét forgatta. 
- Az még rosszabb. Harry kiabál, aztán eltemeti a madarat. Azt szereti, ha vakondot vagy egeret viszek neki. Eltöröm a nyakukat. Nincs vér, nincs hűhó. Tiszta munka, én mondom. 

Rita Mae Brown
  

Kiadó: Művelt Np Könyvkiadó
Eredeti cím: Wish You Were Here
Sorozat: Mrs. Murphy 
Fordította: Alföldi Zsófia
Oldalszám: 350
Beszerzés: vásárlás, saját példány

2016. jún. 25.

Popcorn time!

Hoppácska!

Mi jön itt 2017-ben? Egy újabb Szépség és a szörnyeteg?


Amit tudni lehet róla:

  • A forgatást 2015. augusztusában fejezték be. WTF? Ha ez igaz, akkor mi a fityfenére kell még várnunk, hogy végre láthassuk?
  • A filmbéli Bell szerepét Emma Wattsont formálja meg, míg az elvarázsolt Szörnyeteget a szépfiú szerepre született Dan Stevenst alakítja majd. 
  • Ryan Gosling-nak is felajánlották a Szörnyeteg szerepét, de nem vállalta el.
  •  A CGI-jal megjelenített mellékszereplőket megszólaltató színészek névsora is igen erős - csak, hogy néhányat említsek: Ewan McGregor (Lumiére), Ian McKellen (Tik-Tak Úr) és Emma Thompson (Mrs. Potts) is köztük van, míg az élő karaktereket Luke Evans, Stanley Tucci és Kevin Kline játssza többek közt.
  • A filmet Bill Condon rendezi (Chicago, a Dreamgirls és a Twilight: Hajnalhasadás.)
  • A film 2017. március 17-én kerül az amerikai mozikba, a magyar bemutató dátuma egyelőre nem ismert.