2016. márc. 31.

Akarsz-e játszani?

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani, mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubinteát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyörész az ablakunk alatt?
Akarsz-e játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?


2016. márc. 30.

Kathryn Taylor: Az örökös (Daringham Hall 1.)

A könyv hősnője Kate Huckley, egy csinos és fiatal állatorvosnő, aki Kelet-Anglia egy csendes kis falujában éli nyugodt életet, és nagyon jóban van a Daringham Hall birtok tulajdonosaival Camdenékkel, akik lányukként szeretik őt. Egy viharos nap azonban Kate egyik ismerősének házánál - akihez azért ment, hogy négylábú kedvencének orvosi segítséget nyújtson - egy idegen bukkant fel, aki súlyos sérüléseket szenvedett, de mivel a nagy viharban mindezt nem lehetett tisztán látni, így a lány betörőnek gondolta és egy bottal jól fejbe is vágta, melytől a szerencsétlen nemcsak az eszméletét, de az emlékezetét is elvesztette. Ám Kate hamar megbánja a dolgot és a házába fogadva ápolni kezdi a jóképű idegent, akibe hamarosan bele is szeret. És amikor ezek ketten már éppen kezdenének szépen összemelegedni kiderül, hogy a férfit Benedict Sterlingnek hívják, aki azért utazott New Yorkból Angliába, hogy bosszút álljon a Camden családon, amiért több mint húsz éve a vele várandós édesanyját egyik napról a másikra kidobták a házukból.


A történet egy nagyon hangulatos helyen, Anglia egy csendes kis falujában és egy bizonyos Daringham Hall birtokon játszódik, mely hely csodás kastélyát magam elé képzelve rögtön kicsit visszarepültem az időben, ami kellemes hangulattal töltött el. Az viszont már kevésbé volt kellemes, hogy ehhez a birtokhoz egy olyan angol nemesi család is tartozott - nevezetesen Camdenék -, akiknél aztán a törvénytelen gyerekektől kezdve az alkoholizmusig és a gyilkos hajlamú nagymamáig minden volt.

Szerettem a könyv főszereplőit, akiket már az első oldalaktól kezdve megkedveltem, hiába is volt Ben egy mogorva és érzelemmentes pasi, aki tele volt indulatokkal és gyűlölettel az anyját ért sérelmek miatt, mert mint kiderült alapjában véve - és egy jó nagy fejbekólintás után - ő egy nagyon is szerethető szinte már-már tökéletes férfi, aki bár nem tűri az ellentmondást, de hozzáértő kezekben mégis megszelídíthető. És ezek a kezek Kate-hez tartoztak, aki szintén egy roppant szimpatikus és nagyon őszinte ember volt, nem az a nyavalygós és rendkívül naiv lányka, akivel oly sok romantikus könyvben találkoztam már, hanem az a fajta, aki mindig két lábon áll a földön és reálisan tud gondolkodni. Ezért is küzdött oly erősen a férfi iránt táplált gyengéd érzelmei ellen - hiszen azt sem tudta, hogy kicsoda, hogy honnan jött, és hogy várja-e otthon valaki -, de mindhiába, mert olyan erős volt közöttük a vonzalom, hogy nem tudtak egymásnak ellenállni.
És amikor már minden olyan mesébe illően idilli volt, persze bekövetkezett az, amitől Kate a legjobban félt, Ben visszanyerte az emlékezetét, és más ember lett. Mindenkit elkezdett gyűlölni maga körül, akinek csak köze volt a Camden családhoz.


Nagyon tetszett, hogy a szereplők közötti románc hihető módon és lassan bontakozott ki, és hogy az író – hála az égnek - nem esett túlzásokba az érzéki pillanatok leírásánál. Azért pedig külön dicséret jár, hogy a könyv nemcsak egy egyszerű szerelmi történetről szólt, hanem a család összetartó erejéről, a szeretetről, a kitartásról és az elfogadásról is, ami igaz, hogy kissé rózsaszín köntösbe volt bújtatva, na de most őszintén, ki az a bolond, aki a borítóra nézve valami egészen másban reménykedik. Egyébként - a reménykedők megnyugtatása végett - az izgalom sem maradt ki a könyvből és családi titkokból és intrikákból sem volt hiány, bár az is igaz, hogy a cselekmény nem volt túlzottan fordulatos, mert hamar ki lehet találni a dolgokat, viszont abszolút izgalmas volt és a végén még pár könnycseppet is sikerült elmorzsolnom a meghatódottságtól, szóval részemről teljes volt a boldogság.

Összességében egy könnyed és szórakoztató, igényesen megírt regényhez volt szerencsém, mely a kezdeti félelmeim ellenére - melyben attól tartottam, hogy egy egyszerű Romana vagy Júlia történethez lesz majd hasonló - elég gyorsan lecsúszott. És mivel sem a fő és sem a mellékszereplő párocskák sorsa nem került lezárásra, és maradt még egy-két olyan elvarratlan szál is ami mindenképp magyarázatra szorul, izgatottan várom a következő rész megjelenését, melyet bízom benne, hogy mihamarabb – míg friss és ropogós az élmény – elhoz nekünk a kiadó. 


A sorozat részei:

1. Das Erbe ~ Az örökös
2. Die Entscheidung
3. Die Rückkehr



Kiadó: Kossuth
Eredeti cím: Das Erbe
Sorozat: Daringham Hall 
Fordította:Várnai Péter
Oldalszám: 320

2016. márc. 25.

M. R. Carey: Kiéhezettek

A könyv főhős Melanie, egy látszólag normális és intelligens, 10 év körüli kislány, aki a többi társával együtt egy földalatti bunkerben él, ahol soha nem mehetnek ki a szabadba és a hét öt napján minden reggel leszíjazva és fegyveres kísérettel egy osztályba viszik őket, ahol mindenféle érdekes dolgokról (többek között a görög mitológiáról, mondákról és mítoszokról) tanulnak. Melanie Justineau tanárnő óráit szereti a legjobban, akiért szó szerint rajong, bár akkor még maga sem tudja, hogy ő jelenti számára a legnagyobb veszélyt. Hogy miért? Mert a távoli jövőben a világ összedől és egy csomó beteg ember rohangál benne, akiket egy gyorsan terjedő gombafertőzés betegített meg, amely a szervezetbe jutva átveszi az irányítást a gazdatest idegrendszere fölött, és az így fertőzöttek (más néven a kiéhezettek), gyorsan elveszítik személyiségüket, emberi mivoltukat, és egészséges emberek húsával kezdenek el táplálkozni. Melanie és a többi gyerek is megkapta ezt a fertőzést, azonban ők mégis képesek a tanulásra, a gondolkodásra és a kommunikációra, és még talán az emberek iránt érzett esztelen vágyuk kordába tartására is, mely reményt ad az orvosoknak a gyógymód felfedezésére. A bunker tudósa Caldwell doktornő abban reménykedik, hogy a gyerekek felhasználásával (pontosabban az agyuk felszeletelésével) sikerül megtalálnia az ellenszert, ám egy napon a kiéhezettek megtámadják a bázist, ahonnan mindenkinek menekülnie kell. A támadást egy öt fős csapatnak sikerül csak túlélnie, akikre ezek után még nagyobb megpróbáltatás vár; el kell jutniuk egy biztonságot jelentő védett területre, mely útjuk során rengeteg kiéhezettet sodor eléjük a sors.


Szerintem kifejezetten nehéz manapság olyan könyvet írni, ami egyszerre szórakoztatja, megdöbbenti és elgondolkodtatja az olvasót és most nem a paranormális, vámpíros (bár ez az állatfaj már erősen kihalóban van) és a BDSM témájú - ha az erotikus műfajt is figyelembe vesszük, és miért ne vennénk - könyvekre gondolok, hanem mondjuk a zombis, poszt-apokaliptikus, horror, thriller egyvelegekre. Mellyel kapcsolatban (csakis a zombik miatt) biztos sokaknak vaskos előítéleteik vannak – higgyétek el nekem sem lételemem a zombulás -, de ha például az adott könyv története nem agyatlan (hahaha) vagy pofátlanul egyszerű és hihetetlenül ostoba - ami persze még nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy szórakoztató is legyen -, hanem mondjuk uram bocsá valamilyen drámáról, erkölcsi dilemmáról vagy társadalmi mondanivalóról szól, akkor semmi kifogásom ellene sőt, felettébb felpiszkálja a fantáziámat. És M. R. Carey könyve ebbe a kategóriába tartozik.


A történet öt karakterre – két nőre, két férfira és egy fiatal lányra - épül, akiket az útjuk során különböző célok hajtanak és más-más szemszögből nézik az eseményeket, más-más múlttal rendelkeznek, ami aztán hatással lesz a döntéseikre, de ami a legfontosabb - és amit a könyv elején még nem tudhatunk -, hogy az ő kezükben van az egész emberiség sorsa.

Carey szerintem fantasztikus munkát végzett a karakterek felépítése és kidolgozása terén. Melanie-t, aki bár egy szörnyeteg, közel sem egy gonosz és vérszomjas lényként ábrázolja a történetben, hanem egy nagyon tehetséges és szimpatikus, a világ dolgai iránt nyitott és kíváncsi, mély érzésekkel teli kislányként, akit végül is az tesz igazán egyedivé, hogy tisztában van azzal, hogy az ami, és ennek ellenére mégis mindvégig ember tud maradni. Míg Dr. Caldewlltet, aki a tudományt képviseli a regényben egy etikátlan és szörnyen szívtelen, lelkiismeret-furdalás nélküli borzalmas nőszemélynek festeti le, akit szerintem biztos, hogy senki nem fog a szívébe zárni, ugyanakkor mindenki tisztában van azzal, hogy a munkájára szükség van, annak fontossága megkérdőjelezhetetlen. Az ő személyén keresztül vetődik fel a könyv súlyos erkölcsi dilemmája - elfogadható-e az, hogy a bunkerben lévő gyerekeket az orvosok kísérleti nyulakként kezeljék? -, melynek ellentétes nézőpontját Justineau tanárnő képviseli, aki miután idővel rájön, hogy Melanie mennyire szereti és imádja őt, a kislány elkötelezettjévé válik. Kettőjük között egy őszinte szeretetre és bizalomra épülő mély kapcsolat jön létre, melyben mindketten a legjobbat akarják egymásnak, és melyben mindketten feltétel nélkül szeretik egymást.
És itt van még nekünk Parks őrmester karaktere, akiről  csak annyit tudok mondani, hogy ha netalán egy reggel, a könyvhöz hasonló elcseszett zombis apokalipszisben találnám magam, akkor csakis egy olyan férfit szeretnék magam mellett tudni, mint amilyen ő volt. Imádtam érte.

Érdekes volt a könyv felépítése; az első fele Melanie-ról szólt, az ő álmairól, vágyairóll és a végtelen szeretetéről Justineau tanárnő iránt, majd hirtelen helyszínt váltottunk és egy sokkal akciódúsabb és zombikkal telibb menekülős részt kaptunk, ami mind stílusában és dinamikájában egészen más volt, mint az előző, mintha két külön könyvet olvastam volna, de mindezt mégsem éreztem zavarónak, érdekesnek találtam és maximálisan lekötötte a figyelmemet. 

Szóval tetszett a könyv, főleg a történet egyedisége miatt, ami rögtön megragadta a képzeletem, de legfőképp a szereplők miatt, akik annyira valódiak, igazi hús-vér emberek voltak, hogy mindegyikükkel, kivétel nélkül mindig együtt tudtam érezni. Talán a könyv végével voltak problémáim, túl gyorsnak éreztem a lezárást és nem minden kérdésemre kaptam kielégítő választ, de ettől függetlenül mindenképp ajánlom olvasásra, még azoknak is, akiknek nem ez a legjobban bejáratott műfaja.  

A könyv megfilmesítéséről itt írtam korábban.
M. R. Carey



Kiadó: Kossuth
Eredeti cím: The Girl With All the Gifts
Sorozat: NEM Jepp
Fordította: Kisantal Tamás
Oldalszám: 456



2016. márc. 21.

Kiéhezettek a mozivásznon

Nemrég olvastam el M. R. Carey Kiéhezettek című regényét - mely egyébként nagyon tetszett és - amelyből naná, hogy már mozifilmet is forgatnak (az lenne ám a meglepő, ha mindez nem így történne), úgyhogy kíváncsiságtól hajtva utánanéztem kicsit a dolgoknak, pontosabban, hogy milyen castinggal és mikorra várható a bemutató.
És bizony a forgatás már tavaly elkezdődött, a szereplők pedig olyan ismert színészek lesznek mint Glenn Close, aki Caroline Caldwellt (a doktornőt) fogja játszani, és Gemma Arterton, aki Helen Justineau  (a tanárnő) szerepében fogja majd irtani a zombikat.
A képeket elnézve a többi szereplő (Melanie és Gallagher közlegény) kiválasztásával kapcsolatban kissé zavarban vagyok, mivelhogy Melanie szőke Gallaghet pedig vörös volt a könyvben, szóval nem pont ilyennek képzeltem el őket.... mindenesetre kíváncsian várom a filmet, amely  még ebben az évben She Who Brings Gifts címmel kerül majd bemutatásra a mozikba.

A történetről röviden:
A könyv a jövőben játszódik, amikor is az emberiség nagy része egy gyorsan terjedő gombafertőzés áldozatává vált, amely a szervezetbe jutva átveszi az irányítást a gazdatest idegrendszere fölött, melynek következtében a fertőzöttek (más néven a kiéhezettek), gyorsan elveszítik személyiségüket, emberi mivoltukat, és egészséges emberek húsával kezdenek el táplálkozni.
Azon kevesek azonban, akik nem kapták el a fertőzést védett városokba húzódtak vissza, vagy guberálókká váltak, akik veszélyes bandákhoz csapódva próbálják túlélni a helyzetet.
A történet főhőse Melanie, egy látszólag normális, intelligens 10 év körüli kislány, akit több társával együtt egy földalatti bunkerben tartanak fogva. Érdekes mód ezek a gyerekek szintén fertőzöttek, mégsem veszítették el emberi tulajdonságaikat, és épp ez ad reményt az embereknek a túlélésre. A bunker tudósa Caldwell doktornő abban reménykedik, hogy a gyerekek felhasználásával sikerül megtalálnia az ellenszert, ám egy napon a kiéhezettek és a guberálók megtámadják a bázist, ahonnan mindenkinek menekülnie kell. A támadást egy öt fős csapatnak sikerül csak túlélnie, akikre ezek után még nagyobb megpróbáltatás vár; el kell jutniuk egy biztonságot jelentő védett területre, mely útjuk során rengeteg kiéhezettet sodor eléjük a sors.

Parks őrmester, Justineau tanárnő, Gallagher közlegény és Caldwellt doktornő 
Íme a kis csapat

Melanie és kedvenc tanárnője
Utcai csendélet 1.
Utcai csendélet 2.
A kemény mag.



2016. márc. 15.

Octave Mirbeau: Egy szobalány naplója

Octave Mirbeau Egy szobalány naplója című nagy botrányt keltő regénye először 1891-ben jelent meg folytatásokban egy párizsi lapban, majd pár évvel később, 1900-ban egy jelentősen átalakított második verzió formájában került ismét az olvasók kezébe, szóval nem egy mai gyerekről van szó, az már biztos.

A könyv, mint ahogy azt a címe is elárulja napló formájában íródott, melyben a leírt eseményeket egy szép és fiatal, ám kissé naiv szolgálólány, Célestine szemszögén keresztül követhetünk nyomon, aki bizony kendőzetlenül mesél a tucatnyi tisztes polgárcsaládnál töltött szolgálatának éveiről. Célestine gúnyosan és gyakran igen cinikusan írja le nekünk a munkaadóit, akik egytől egyig mind képmutató és hazug, vagy épp züllött, szadista és parázna emberek voltak, és úgy hiszem, hogy ezekkel a jelzőkkel tökéletesen ki is merítettem a könyvben fellelhető összes szereplő jellemét, beleértve a narrátorunkét is, aki bizony ez miatt egy cseppet sem került közel a szívemhez. Sőt! Egyszer kétszer még azon is elgondolkodtam, hogy a legrosszabb ellenségemnek sem kívánnék hozzá hasonló cselédet... Természetesen csak ha abban a korban élnék... És természetesen, ha a társadalmi ranglétra azon fokán állnék.

A könyv története nem túl bonyolult, Célestine Párizs után egy vidéki kis birtokon vállal munkát, ahol szép lassan rázódik bele a ház szokásaiba és a városka közösségi életébe. Itt ismerkedik meg Josephel, aki már több éve mindenesként szolgál szintén ugyanazon a birtokon, és aki iránt annak ellenére, hogy meglehetősen nyers és mogorva modorú férfi, és korban sem igazán hozzá illő mégis valami különös és megmagyarázhatatlan vonzalom kezd kialakulni benne.
A könyv Célestine ezen vidéki birtokon töltött mindennapjairól szól, az ő szívtelen asszonyáról és annak kéjsóvár férjéről, mely történetfolyamba néha beékelődik egy-egy a korábbi munkahelyeiről való visszaemlékezés, melyben minden lelkiismeret-furdalás nélkül a társadalmi felső osztály urait és asszonyait csupaszítja le és teregeti ki azok rejtett szennyeseit. De persze Célestine sem volt különb az általa megvetett és kinevetett gazdáinál, melynek ékes bizonyítékát is adta a könyv legvégén, úgyhogy ha kezdetben kicsit sajnáltam is őt a kiszolgáltatottsága miatt kár volt, mert nagyon jól tudott alkalmazkodni és idomulni az adott helyzethez és emberekhez.

Eleinte, ahogy olvastam a könyvet, egyáltalán nem tűnt fel, hogy napló formájában íródott, mert se dátum, se helyszín nem jelezte a váltást, egyszerűen csak mindig belecsöppentem Célestine egy-egy múltbéli történetébe, mely apróság kezdetben kissé zavart, de mire jobban belelovaltam volna magam e csekélyke kis problémába már a végére is értem a regénynek.

A kép a 2015-ös filmből való.
Célestine sorait olvasva sokszor elborzadtam azon, hogy abban az időben mennyire kihasználták és nem vették emberszámba a cselédeket. Úgy kezelték őket, mintha rabszolgák lettek volna és a létük egyetlen célja csakis a gazdáik mindennapi  igényeinek és szeszélyeinek a kielégítése lett volna. Egyébként egy kicsit sem csodálkozom, hogy anno nagy botrányt kavart ez a könyv, hiszen Mirbeau ezzel az írásával tulajdonképpen tükröt állított a kora társadalma elé, mellyel biztos sikerült sok 'tisztes' ember lelkébe gázolnia. Mindenesetre a könyvet olvasva bevallom nekem elment egy kis időre a kedvem az emberektől, semmi olyan szívmelengető momentuma nem volt a történetnek ami miatt megszerethettem volna, ennek ellenére mégis tetszett - érdekes volt és megbotránkoztató - és kíváncsian vártam, hogy vajon Célestine-nek a végén milyen sorsot szán majd az író.

Szóval összességében nem volt rossz könyv, tökéletes pár órás kikapcsolódást nyújtott és nem okozott csalódást - mondjuk nem is túl nagy elvárásokkal kezdtem bele – úgyhogy aki egy rövid és meglehetősen pikáns XIX. századi társadalmi szatírára vágyik, annak bátran ajánlom olvasásra.

Remegő kézzel gyorsan kinyitotta íróasztalát és kivett egy százfrankos bankjegyet.
- Adja oda neki ...gyorsan... gyorsan szegény fiúnak!
Nem bírtam elfojtani a vigyorgásom.
- Madame ma igen nagylelkű, és a szegényeinek szerencséje van. A 'szegény' szót szemtelenül hangsúlyoztam.
- De menjen már! - sürgetett a Madame, és alig bírt magával.
Mire visszajöttem, a Madame, ki nem volt valami rendszerető és holmiját gyakran szerteszét hagyta a szobában, ezt a levelet már apró darabokra tépte és a tűzbe dobta. 
Soha nem tudtam meg, hogy valójában ki volt ez a fickó, és nem is láttam viszont. De az bizonyos, hogy ettől a naptól kezdve a Madame nem állt öltözködés előtt meztelenül a tükör elé és nem kérdezte tőlem, mutogatva siralmas kebleit, hogy "elég kemények-e?"


Kiadó: Kossuth
Eredeti cím: Le Journal d'une femme de chambre
Fordította: Pálföldy Margit
Oldalszám: 216


2016. márc. 9.

Célestine naplója

Mostanában - ha esténként nem dőlök épp rögtön ágynak a fáradságtól, akkor Octave Mirbeau Egy szobalány naplója című regényét olvasom, melynek miután egy kicsi jobban utánanéztem a neten, egy csomó dolog meglepetésként ért vele kapcsolatban. Először is, hogy a regény első változata folytatásokban jelent meg egy párizsi lapban 1891-ben, és majd csak pár évvel később 1900-ban egy jelentősen átalakított második verzió formájában került ismét az olvasók kezébe.

Aztán meglepetésként ért az is, hogy rengeteg színház és filmadaptáció készült a könyvből. Filmből összesen négy darab, melyből nem is olyan rég 2015-ben mutatták be az utolsót, amely állítólag az eddigi filmverzióknál hűségesebben követi Mirbeau könyvét (amit egyébként a trailer alapján én is csak megerősíteni tudok). Ám azt is olvastam, hogy az 1964-es változat, amely Luis Buñuelt ihlette meg és aki bizony igen bátran hozzá mert nyúlni a történethez mégis a legemlékezetesebb mind közül.

Mindenesetre én úgy hiszem, hogy először a 2015-ös feldolgozással fogom kezdni, mert totál felcsigázott, és bár még a könyvből hátra van pár oldal, de már most borítékolom, hogy nem fog csalódást okozni.

Szóval olvassátok és nézzétek, mert olvasni megéri, nézni pedig... hát majd meglátjuk. :)



2016. márc. 5.

Nicolas Barreau: A világ végén megtalálsz

Nicolas Barreau már az előző könyvével megvett magának és ezután a kötete után pedig már végképp elmondhatom, hogy nyugodt szívvel sorolom őt a kedvenc íróim közé.

Történetünk hőse most egy párizsi galéria tulajdonosa Jean-Luc Champollion, aki amellett, hogy nagyra értékeli a gyengébb nem bájait, és otthon érzi magát a párizsi művészek világában, tökéletesen kiélvezi a város adta lehetőségeket; kedveli a jó éttermeket és kávézókat, a különböző társasági összejöveteleket, a finom borokat és úgy egyáltalán mindent, ami ezen a csodás helyen körülveszi őt. Kellemes munkájának és sok kedves hölgyismerősének hála nyugodt és kiegyensúlyozott életet él, egészen addig, míg egy nap a postaládájában egy halványkék borítékba bújtatott gyönyörű tizennyolcadik századbeli nyelvhasználattal írt szerelmes levelet nem talál.

Nem tudom, hogy hogyan fogjak hozzá e levélhez, mely – ezt a szerelmes nő bizonyosságával érzem – életem legfontosabb levele lesz. (….) Most bizonyára azon töpreng, hogy, ki ír Önnek. Csakhogy én nem árulom el. Még nem. Válaszoljon nekem, Lovelace, és próbálja meg kideríteni! Talán olyan szerelmi kaland vár Önre, hogy egész Párizsban nem lesz Önnél boldogabb férfi. 

 Na és innentől kezdve aztán teljesen a feje tetejére áll az élete.

Nemcsak azt akartam kideríteni, ki az a hölgy, aki ilyen merész szavakkal provokál, de azon kaptam magam, hogy szellemes, elbűvölő, slágfertig, szavakész akarok lenni, semmi szín alatt nem akarom égetni magam. Márpedig – és erről ne feledkezzünk meg -, ami a magánlevek írását illeti, nem minden ok nélkül, kissé kijöttem a gyakorlatból.

Jeal-Luc megszállottja lesz a levél írójának, elkezdi kergetni és kutatni őt a régebbi hölgyismerősei között és ebből kifolyólag tulajdonképpen mindenki gyanús lesz a számára, aki csak él és mozog körülötte. De mindhiába, mert Principessa (merthogy így hívja magát a titkos imádó) mindig egy lépéssel előrébb jár nála. És miután a rejtély megoldását illetően hősünk minden próbálkozása kudarcba fulladt és az üldözési mánia egy speciális fajtáján is szerencsésen sikerült túljutnia, nos csak akkor kezd - ha kicsit késve ugyan, de végül is még épp időben - tudatosodni benne a felismerés, hogy bizony ő is szerelmes lett az ő Principessájába.

Ahogy elkezdtem olvasni a könyvet rögtön az eszembe jutott, hogy anno a szerző előző regényénél is mennyire élveztem az elbeszélés stílusát és azt a finom humort, ami aztán az egész kötetet átszőtte. És hogy Barreau már ott is milyen fülbemászóan szépen tudott írni. Úgyhogy el sem tudom mondani, hogy milyen nagy örömmel olvastam ezen írásának is minden egyes sorát, csak úgy lubickoltam e bájos kis történet hangulatában, mely számomra ugyanolyan szívderítő volt, mint A nő mosolya, ha nem jobban.

A szereplőkről csak annyit, hogy mind nagyon szórakoztató és kedves figurák voltak, és bármily meglepő is, de a furcsa élethelyzetektől és szituációktól függetlenül is egytől egyig hihető karaktereknek éreztem őket. És míg a főszereplő férfit (mint az előző regényben) itt sem igazán tudtam megkedvelni, addig Principessáért teljesen odavoltam. Leveleiből rögtön kitűnt, hogy nem egy butácska és a szerelemtől elvakult nővel van dolgunk, hanem egy olyan okos és rendkívül művelt hölggyel, aki roppant ügyesen tud bánni a szavakkal.

Amit ki szeretnék még emelni a könyvből az a szereplők között zajló gyönyörű, a vége fele pedig már-már erotikusba hajló kissé túlfűtött hangvételű levélváltások voltak, imádtam őket. Annál is inkább, mert szeretem a levélregényeket és bár ez persze messze állt tőle, mégis teljesen magával ragadt a levélváltások izgalmának bizsergetően édes érzése, ami véleményem szerintem egész sajátos varázst adott a könyv hangulatának.

Szóval ismét sikerült a szerzőnek elvarázsolnia ezzel a mesés szerelmi történettel, úgyhogy ha valami könnyed és szórakoztató kikapcsolódásra vágytok, akkor szerintem Barreau könyve tökéletes választás lehet, mert bár igaz, hogy kicsit rózsaszín és a befejezés miatt sem kell halálra izgulnunk magunkat, de egy nagyon romantikus és stílusos, humoros és kerek egész történetet olvashat az, aki a kezébe veszi ezt a kötetet. Nálam nagy kedvenc lett. :)


A szerző nálunk megjelent művei:

A nő mosolya
Álmaim asszonya
A világ végén megtalálsz



Kiadó: Park
Eredeti cím: Du findest mich am Ende der Welt
Fordította: Fodor Zsuzsa
Oldalszám: 224

2016. márc. 1.

Samantha Hayes: Míg enyém leszel

Úgy hiszem minden nő gyengéje ennek a regénynek a központi témája és helye az életben.

Mindig szerettem volna egy kisbabát, már kicsi koromban is, amikor még azt sem tudtam, miből lesz a gyerek. Mióta az eszemet tudom, belesajdul a lelkem a vágyakozásba - beteg, halálos sóvárgás tartja fogva a testem, rohan az ereimben, cikázik idegpályák billióin, és hormonok ködével borítja el az agyam. Semmi mást nem akartam soha, csak anyává lenni.

A könyvben három nő története fonódik össze: egy terhes nőé, aki többszöri vetélés után végre úgy tűnik, hogy egészséges babának adhat életet, egy titokzatos dadáé, akinek egy olyan másik nővel van személyes kapcsolata, aki nagyon régóta szeretne már gyereket, és egy nyomozónőé, akinek a változatosság kedvéért már van két lánya, de a házassága válságban a családi élete pedig épp szétesőben van.

Claudiát sűrűn hagyja magára a férje, aki egy tengeralattjárón teljesít tiszti szolgálatot, de Claudia ehhez már hozzászokott. Amikor igent mondott a férfinak vállalta, hogy felneveli az előző házasságából született két iker fiát és ha minden jól megy, akkor még szül is neki egyet. Több múltbéli sikertelen próbálkozás után végre úgy tűnik, hogy Claudiát már csak pár nap választja el a szüléstől, amikor két olyan szörnyű gyilkosság is történik a városban, amiben terhes nőket és azok még meg nem született gyermekeit ölik meg kegyetlenül. A rendőrség a bűntény kiderítésével Lorraint és annak férjét Adamot bízza meg, akik a munkájukban nagyon jó párost alkotnak ám a magánéletük a férfi hűtlensége miatt épp romokban hever.

Mivel Claudia a férje nélkül az ikrek felügyeletét és a munkahelyén való helytállást már nehezen tudja teljesíteni, így felfogadnak egy dadust, Zoet, aki tökéletes referenciákkal érkezik hozzájuk. Zoenak azonban súlyos titkai vannak, egy olyan labilis idegállapotú nővel él együtt, aki mindent megtenne azért, hogy gyereke lehessen.


Már a megjelenés óta kíváncsi voltam erre a könyvre és most, hogy pár napja a végére értem azt kell mondjam – vigyázat, mert  közhely következik -, kissé csalódott vagyok.

Igazából semmi bajom nem volt a történettel, mert Hayes szép fokozatosan (bár számomra túl lassan) építette fel a feszültséget, és mindig ügyesen hozzá tudott tenni valami olyan plusz információt a sztorihoz, ami előrébb vitt a találgatásban, mert őszintén szólva csakúgy, mint a többi hasonló műfajú regénynél itt is csak találgatni tudtam a gyilkos kilétét illetően. Mondjuk az is igaz, hogy velem aztán igazán könnyű dolguk van a krimiíróknak, mert az írásaik többségénél általában nem szoktam rájönni a történet csattanójára, természetesen mindig megvan a magam kis elmélete és gyanúsítottja, mint ahogyan az most is megvolt, de ebben az esetben mindezt annyira nyilvánvalónak éreztem, hogy biztos voltam benne, hogy tévúton járok. Úgyhogy kénytelen voltam türelmesen várni, hogy a könyv végére érve kiderüljön a nagy titok, ami aztán tényleg igazi meglepetéseket tartogatott a számomra.

Ami miatt azonban mégis csak három és fél pontot tudtam adni a kötetre, az a történet komótossága volt. Irtózatosan lassú mederben csordogáltak az események és bizony nekem ez volt a könyv legnagyobb hibája, amin még a tekervényes cselekményvezetés sem tudott segíteni. És hiába is operált és tartotta nagyszerűen kézben az írónő a szálakat, melyeket a végén aztán szépen gondosan összefésült, sajnos mégsem éreztem letehetetlennek a könyvet. Gond nélkül, akár az aktuális oldal kellős közepén félre tudtam tenni, annyira nem hajtott előre a kíváncsiság, és én egy thrillertől ennél azért több izgalmat várok. 

Szóval a számításaim nem jöttek be, de így sem mondhatom, hogy kár volt elolvasnom, mert nem semmi történetet szőtt Hayes és a vége is nagyon letaglózóra sikerült, úgyhogy aki szereti a lassú sodrású véres thrillereket annak nyugodt szívvel ajánlom.




Kiadó: Pioneer Books
Eredeti cím: Until You're Mine
Fordította: Laik Eszter Ildikó
Oldalszám: 432