2014. aug. 31.

Katie Cotugno: Hogyan szeress?

Reena élete elég bonyolult, pedig néhány évvel ezelőtt még pontosan tudta, hogy mit akar csinálni az életben.

Először is világot szeretett volna látni, és rengeteget utazni, de miután megszületett a kislánya, minden terve dugába dőlt. Gyermeke apja Sawyer, még azelőtt lelépett, hogy megtudta volna, hogy gyermekük lesz, de most, két év után újra itt van, és Reena élete ezzel fenekestül felfordul. Reena természetesen utálni akarja Sawyert, amiért anno szó nélkül elhagyta, de mélyen legbelül ő is tudja, hogy erre úgyis képtelen. Egyszerűen nem tudja, hogy hogyan reagáljon a fiú újbóli felbukkanására. Mérhetetlenül dühös, ugyanakkor boldog is egyszerre, hogy újra láthatja őt, és bár Sawyer nem érdemli meg, Reena mégis szép lassan újra ráhangolódik és a régmúlt sérelmei is fokozatosan elhalványulnak benne.

A könyv két idősíkban játszódik, ami „előtte” és „utána” fejezetekre osztja a könyvet, amely megoldás számomra nagyon tetszett. És mivel a szerzőnek sikerült mindig a megfelelő időpontra időzítenie az időugrást, így ebből a szempontból meglehetősen élvezetesnek tartottam a történetet. Értelemszerűen az előtte részekből ismerhettük meg az előzményeket, Reena és Sawyer zűrös és bonyolult kapcsolatának kialakulását, Sawyer titkos szenvedélyét és Reena kétségbeesését és összezavarodottságát amikor megtudta, hogy terhes és hogy Sawyer lelépett.  Míg az utána fejezetekből a jelen történéseinek lehettünk szemtanúi, Sawyer váratlan felbukkanásának és ezzel együtt a további bonyodalmak alakulásának.

Őszintén szólva a könyv fülszövege volt az, ami megfogott, és amely alapján érdekes történetnek ígérkezett ez a kötet, de sajnos kissé csalódnom kellett. Bevallom én teljes tévedésbe voltam a szereplők korát illetően, valami oknál fogva, talán a terhesség ténye - zavart meg annyira, hogy azt higgyem, hogy nem tizenévesekről szól majd ez a történet, hanem huszon- vagy akár harmincvalahányévesekről. De igazából nem is ezzel volt a gondom - mert akár még így is kisülhetett volna valami jó kis szerelmi történet a könyvből -, hanem magával a történettel, pontosabban az egésznek a reális voltával. Számomra egyáltalán nem volt hihető, hogy egy ennyire fiatal fiú, aki alig két éve még narkózott és ivott majd hirtelen megjavult, be akarja vagy tudná tölteni az apa szerepét egy két éves kislány életében. Csakúgy, mint az sem volt teljesen életszerű a számomra, hogy egy 16 éves terhes lányt ennyire kiközösítene a családja, miközben a fiú szüleivel - aki időközben ugye lelépett - közös vacsorákkal tovább ápolják a jó baráti kapcsolatot. Majd a lányuk kifakadása után – amire szintén két évet kellett várni – belátják, hogy valóban elvetették a sulykot és megbocsátásuk jeléül világ körüli útra engedik a gyermekével együtt. Értitek, egy 18 éves lányt, aki még a szülői házat sem hagyta el soha, a két éves gyermekével, két bőrönddel meg egy autóval, csak úgy, bele a nagyvilágba mindenféle előzetes tervek nélkül. Komolyan mondom, néha sikítófrászt kaptam, annyira valótlannak és életszerűtlennek éreztem az egészet, ráadásul Reena karaktere is kifejezetten bosszantó és idegesítő volt a számomra. Mert ugye értem én, hogy a szerelem bolonddá és vakká teszi az embert, de Reena állítólag egy okos és értelmes lány volt, mégis úgy viselkedett Sawyer közelében, mintha egy hatalmas hályog nőtt volna a szemére, vagy mintha egy nagy rózsaszín lufi lett volna a feje helyén. És mindezt tényleg csak azért, mert Sawyer jól nézett ki? Mert hogy sokat nem kommunikáltak egymással és így nem is ismerhette meg igazán a srácot az biztos, csakúgy mint az is, hogy Sawyer soha nem kényeztette el őt a kedvességével, még csak kedves sem nagyon volt hozzá, úgyhogy tényleg nem volt tiszta előttem, hogy Reena miért is rajongott ezért az üres fejű és szívű srácért ennyire eszeveszettül, és miért is nem ábrándult ki belőle az idő múlásával. És ha már a kérdéseknél tartunk, akkor igazából azt sem nagyon értem, hogy az író miért nem járta jobban körbe a tinédzser terhesség és anyaság témáját, ha már központi szerepet kapott a könyvben, merthogy annak nehézségeiről - amiből higgyétek el nekem, akad bőven – és felelősségéről nem sokat tudhattunk meg. (És itt nem azt vártam, hogy baltával sulykolja az olvasó fejébe mindezt, de ennél azért egy kicsivel több okításra számítottam na.)

Be kell valljam, hogy kínzó helyzetben találtam magam olvasás közben, mert Cotugno annyira ért a hangulatteremtéshez és az érzelmek kifejezéséhez, hogy voltak pillanatok, amikor valóban szurkoltam a szereplőknek, hogy végre, ha csak egyszer is, de működjenek már  jól közöttük a dolgok, és bizony vártam, hogy harcoljanak valamiért, valami értékesért, amiért érdemes (mondjuk például rögtön egymásért, vagy csak Sawyer Reenaért, vagy csak egyszerűen magukért), ehelyett azonban csak drámát kaptam, meg egy csomó visszaemlékezést, amiből megtudtam, hogy elég sok repedés van a múltjukon, amivel ki tudja, hogy mit kezdnek majd a jövőben, hiszen egyiküknek sem voltak tervei. És ez bizony meglehetősen kiábrándító volt a számomra, csakúgy mint a közöttük lévő sokszor kissé túl egyoldalúnak tűnő, nulla kommunikációval működő üres szerelem. 

Szóval, mint látjátok elég vegyes érzésekkel viseltettem a könyv iránt. Egyrészt, mint már fentebb említettem, Cotugno nagyon jól ír, úgyhogy minden hibája ellenére is olvasmányos és szórakoztató volt a történet, másrészt viszont, mint azt a meglehetősen negatív kicsengésű írásomból is kitűnik, voltak problémáim a cselekménnyel meg magukkal a szereplőkkel is, úgyhogy azt kell mondjam, hogy bár nem volt túl erős ez a kötet, de egy próbát azért mindenképp megért.
Katie Cotugno

Kiadó: Ciceró
Eredeti cím: How to Love
Fordította: Tulics Mónika
Oldalszám: 392


2014. aug. 24.

Emma Chase: Behálózva

Aki olvassa a blogomat, az tudja rólam, hogy nem vetem meg az erotikus regényeket és bár tisztában vagyok azzal, hogy ebben a műfajban már nincs új a nap alatt - mely okán eredetiségre aztán végképp nem számíthatok tőlük -, mégis napról napra kíváncsian szoktam böngészni az erotikus regény felhozatalt, mert ki tudja, hátha akad mégiscsak valami olyan a horgomra, ami után aztán majd tényleg mind a tíz ujjamat megnyalhatom. 
  
Így esett hát, hogy amikor Emma Chase könyvről csak csupa-csupa jót és szépet olvastam, elképzelhetetlennek tűnt, hogy magam is meg ne győződjek ennek igazáról, és valóban. A fene se gondolta volna, hogy ez a könyv nekem ennyire fog tetszeni, teljesen levett a lábamról. Hibából is csupán csak egyet tudnék felróni a számára, az pedig a főhős folytonos trágárkodása volt, ami meglehetősen sértette a fülemet, de ezt figyelmen kívül hagyva, azt kell mondja, hogy imádtam ezt a regényt az elejétől a végéig. Kész felüdülés volt a számomra, annak ellenére, hogy tartalmilag ugyanarról szólt, mint a többi erotikus románc, de az egésznek a tálalása olyan csábító, az elbeszélő stílusa és szellemessége pedig annyira szórakoztató és intenzív volt, hogy már az első oldal elolvasása után tudtam, hogy én ezt a könyvet az utolsó betűig élvezni fogom. 

"Látják azt a mosdatlan, borostás rakás szerencsétlenséget a kanapén? Azt a piszkosszürke pólós, szakadt mackóalsós fazont?
Az vagyok én, Drew Evans." 


A történet főhőse Drew, akiért mi tagadás a nők majd megőrülnek, és akit természetesen ez egy cseppet sem zavar, ellenkezőleg. Annyira élvezi mindezt, hogy maximálisan és pofátlanul ki is használ minden adandó alkalmat. Drew egyébként egy igazi győztes. Amellett, hogy a munkahelyén magasan a legjobban teljesít, jóképű, intelligens, gazdag és arrogáns is egyben (egy igazi mocskos szájú seggfej), akinek tényleg csak egy mosolyába kerül, hogy  New York legszebb hölgyei úgy heverjenek a lábai előtt, mint az áldozati bárányok. No és persze, hogy mindezt az idillt tovább fokozzam képzeljétek, Drew-t mindemellett hűséges barátai – ugye milyen átkozottul szerencsés ez a pasi - és a kicsapongásait messzemenően toleráló szerető család veszi körbe.

De akkor mégis, miért van bezárkózva már egy hete a lakásába, ahol sörön és pizzán élve dagonyázik a saját nyomorúságában és depressziójában? 
Ő azt mondja influenzás. Pff... 
De szerintem mindenki tudja, hogy ez nem igaz. 

Íme néhány dolog, amit tudni kell Drew jelleméről.

"Nem hazudok, nem kábítom a nőket szóvirágokkal, hogy így közös jövő, meg úgy szerelem első látásra. Én nyílt lapokkal játszom: jól akarom érezni magam, méghozzá aznap éjjel, és ezt meg is mondom nekik."

"Nem vagyok az a típus, aki kétszer ül fel ugyanarra a hullámvasútra. Egy menet pont elég, addig tart ki az újdonság varázsa, utána már nem érdekel a dolog."

"A titkárnőm, a kis bögyös, cigiző szőke már itt van: összeállította a napi programomat, kinyomtatta a hétvégén érkezett üzeneteimet, és megfőzte a New York-i agglomeráció legtutibb kávéját. Nem, nem dugtam meg. Nem mintha nem lenne kedvem hozzá. Higgyék el, ha nem nálam melózna, lecsapnék rá, mint Muhammad Ali. Csakhogy vannak szabályok, amelyekhez tartom magam – akár úgy is mondhatnánk, hogy erkölcsi normák. És az egyik ilyen szabály az, hogy a cégnél nem kefélünk. Nem szarok oda, ahol eszem, nem dugok ott, ahol dolgozom."

Ez a pasi aztán nem árul zsákbamacskát hölgyeim. Ugye most már senkinek nincsenek rózsaszín illúziói felőle.

És most nézzük történetünk hősnőjét Katherine Brooksot, aki – bármily meglepő is - egy igazi szépség, csinos, ambiciózus és előszeretettel visel sok férfit – köztük Drew-t is – lázba hozó magassarkú cipellőt. Kate épp most került ahhoz a céghez, ahol Drew is dolgozik, és az igazsághoz még az is hozzá tartozik, hogy menyasszony – bizony, bizony engem is hidegzuhanyként ért ez a hír. Viszont a jó hír vele kapcsolatban, hogy Drew-hoz hasonlóan ő is a siker érdekében mindenen és mindenkin képes átgázolni, ha úgy hozza a sors, úgyhogy már a könyv legelején komoly harc van kilátásba kettőjük között egy közös munka kapcsán, úgyhogy ahelyett, hogy inkább egymásnak esnének és úgy vezetnék le a feszültséget, ami már az első pillanatban ott vibrált közöttük, inkább felveszik a kesztyűt és harcba szállnak egymással.

Persze Drew esze mindig csak a szexen jár…

„Egyszerre szeretném megcsókolni és megfojtani. Soha nem voltam a szadomazo híve, de most már kezdem elfogadni, hogy vannak előnyei.”

Kate pedig keményen ellenáll.

 „Kate hangja vészjósló és éles, mint a machete.
– Ha együtt akarunk dolgozni, Drew, azt hiszem, tisztáznunk kéne pár dolgot. Először is, nem vagyok a drágaságod. A nevem Kate, avagy Katherine. Használd bátran. És nem vagyok seggnyaló. Nincs rá szükségem, mert a munkám önmagáért beszél. (…)Hiba volt, hogy egy pillanatig is azt hittem, több van benned. Hiba volt azzal áltatnom magam, hogy… hogy valami belső szépséget takar az arcoskodásod, és nem csak egy arrogáns, sármos farok vagy. Hiba volt, mert te belül üres vagy.”

Ezek aztán nem cicóznak, nem igaz? Akár csak a Rózsák háborújában, Michael Douglas és Kathleen Turner, emlékeztek rá? És mint a filmben, úgy itt is mindig megtalálják a szereplők egymás gyenge pontját és nem félnek odavágni egymásnak a verbális kézigránátot. De izgalomra semmi ok, mert Kate és Drew számára ezek a veszekedések amolyan előjátéknak bizonyulnak, melyek mindkettőjüket csak fékevesztett energiával töltenek fel... Szóval, ennek fényében ugye mondanom sem kell, hogy innentől kezdve már nem az a kérdés, hogy megtörténik-e a dolog kettőjük között, hanem az, hogy mikor.

És amikor végre eljön az a pillanat, és egyre komolyabbra kezd fordul közöttük a helyzet, akkor Drew-nak és hatalmas egójának hála, sikerül mindent elbaltáznia. És hogy mit csinál ezután Drew? Nem fogjátok elhinni. Tényleg, de tényleg csak egyetlenegyszer kéne megküzdenie valamiért, és kockára tennie a szívét valakiért, aki végre megérné a fáradságot... De nem, ő nem tesz semmit, ehelyett inkább összegömbölyödve magába roskadva nyalogatja a sebeit, és influenzát jelent. 

Persze ismét mondom, izgalomra semmi ok, lesz még Drew-ból a könyv végére "Papucs alatt nyögő balfék", de hogy hogyan, és milyen körülmények között, azt nem árulhatom el, legyen elég annyi, hogy mégiscsak volt olyan bátor, kitartó és őszinte, hogy végül elérje célját.

Összességében ez a könyv bitang jó volt! Rendkívül szenvedélyes, provokatív, pikáns és pimasz, és hát nem feledkezhetek meg a legfőbb pozitívumáról, az elbeszélő felejthetetlen humoráról sem. Esküszöm, hogy nem nevettem még ennyit erotikus regényen, mint most. Voltak olyan oldalak és bekezdések, amikhez többször is visszalapoztam újraolvasás céljából, annyira szórakoztatóak és fergetegesek voltak.
Meg kell hagyni, nagy fazon volt ez a Drew. A legjobban azt szerettem benne, hogy soha, de soha nem veszítette el a humorérzékét, és azt is be kell látnom, hogy volt pár jó gondolat a könyvben tőle arra vonatkozólag, hogy a férfiak hogyan is látják a nőket.

„Hölgyeim, elárulok egy titkot: nem tudunk olvasni a gondolataikban. És hogy őszinte legyek, a magam részéről nem is tudom, hogy akarok-e. Mert a női agy elég ijesztő hely.”

A békesség kedvéért szerintem maradjunk annyiban, hogy mi is lenne az emberiséggel, ha a nők is olyan rém egyszerűen látnák a dolgokat, mint a férfiak.

"Egyszerű férfilogika: ha egy nő dühös, az azt jelenti, hogy szeret. Mert ha egy kapcsolatban a csaj már nem kiabál veled, akkor cseszheted. A közöny a nők halálos csókja.” 

Igazság szerint senkit nem akarok meggyőzni arról, hogy ezt a könyvet olvasnia kell, mert bizony nem vagyunk egyformák. Ami nekem tetszik, az lehet, hogy másnak nagyon nem jön be, és fordítva, de ha valaki egy olyan romantikus vígjátékra vágyik, amit egy férfi fején keresztül olvashat – amit én mondok nektek, vétek lenne kihagyni, hiszen ez egy hihetetlen és vissza nem térő alkalom és élmény ugyebár, gondolok itt a fülledt erotikus jelenetekre és Drew hihetetlen kinyilatkoztatásaira - akkor annak bátran ajánlom ezt a könyvet, biztos vagyok benne, hogy nem fog csalódást okozni.

Emma Chase

A sorozat kötetei:
1.   Tangled - Beálózva
1.5 Holy Frigging Matrimony: A Tangled Series Short Story
2.   Twisted - Fejvesztve (Két év utáni események Kate szemszögéből)
3.   Tamed - (Dee Dee  & Matthew története)
4.   Tied - (Esküvői előkészületek Drew elmesélésében - mely kapcsán érzésem szerint ismét egy fergeteges utazásban lesz részünk)



Kiadó: Athenaeum
Eredeti cím: Tangled
Sorozat:Tangled
Fordította: Szieberth Ádám
Oldalszám: 320




2014. aug. 19.

Kiera Cass: Párválasztó történetek

Emlékeim szerint az Igazival közel egy időben jelent meg ez a könyv, de ha mégis tévednék, arra biztosan emlékszem, hogy egyszerre szereztem be mindkettőt, mert egyszerűen nem nyughattam addig, amíg a magaménak nem tudhattam őket. Érdekes dolog ám ez a részemről, magam is sokat gondolkodtam azon, hogy vajh' miért is van ez így, mert igazából nem rajongtam én teljes szívből a sorozatért, ennek ellenére mégis mindent megtettem azért, hogy mindegyik kötetét elolvashassam.

Hogy akkor mégis miért?

Hát nem a fergeteges logikai csavarok és az érdekes történetvezetés miatt, az már biztos, inkább a sorozat meseszerű hangulata és az a fránya kíváncsiság - hogy vajon melyik fiú lesz végül America választottja - hajtott mindvégig. És ugyanez a fránya kíváncsiság hajtott e gyönyörű novelláskötet után is, melyre úgy tekintettem, mint egy ajándékra, egy ráadásra, amely újra felelevenítheti bennem az előző részek szép emlékeit. 

A kötetben két rövid iromány található a hercegről és a palotaőrről, melyek segítségével egy kis betekintést nyerhettünk a színfalak mögé. Az első szösszenetet Maxon szemszögéből olvashattuk, ami a Párválasztóból ismert idősíkban játszódott, a másikat pedig Aspen szemszögéből ismerhettük meg, ami már a második rész, az Elit eseményeivel párhuzamosan zajlott. Mivel nem mostanában olvastam az első két részt, így ezek a novellák tökéletesek voltak arra, hogy újra felfrissítsem az emlékezetemet egyes részekkel kapcsolatban és levonjam a magam kis következtetéseit, mely szerint, nem is gondoltam volna, hogy Maxonnak ilyen vegyes érzései voltak a Párválasztó ceremóniával kapcsolatban, és hogy a számomra oly bosszantóan érzelemmentes és könnyed megnyilvánulásai mögött ennyi érzelem lapult. Persze-persze, sejthető volt, de azért leírva mégiscsak jobban tudatosul az ember lányában, hogy ez valóban így történt. Nem tagadom, az én kedvencem mindig is a herceg volt (miután persze nekem is sikerült döntésre jutnom), úgyhogy egyértelmű, hogy végig neki drukkoltam, az ő novelláját olvasva pedig – amit nagyon, nagyon rövidnek találtam - egy erős visszaigazolást kaptam arra vonatkozólag, hogy igen is jól választottam.

Aspen története egészen más volt, mint amire számítottam. Azt hittem, hogy majd Lucy iránti vonzalmának kibontakozásáról tudhatunk meg többet, de csalódnom kellett, mert végig American járt az esze. Egyébként őrá soha nem tudtam úgy tekinteni, mint egy valós lehetőségre America részére. Megdöbbentett, hogy annak ellenére, hogy ő volt az, aki eltaszította magától Americat - és ezzel egy olyan eseménysorozatot indított el, ami mindkettőjük életét örökre megváltoztatta -, még mindig úgy hitte, hogy joga és esélye is van arra, hogy mindent visszafordítson, és hogy ugyanott folytassák a kapcsolatukat, ahol abbahagyták. Hogy őszinte legyek ezt már korábban sem vette be a nyomor, és az egyik énem (nem a romantikus) el sem akarta hinni, hogy Aspen ezt valóban komolyan gondolná, de miután elolvastam az ő novelláját is rájöttem, hogy ez a bolond srác valóban mindent komolyan gondolt. (Csacsi, csacsi, csacsi fiú.) Ennek ellenére jó volt betekintést nyerni Aspen életébe és az ő gondolataiba, hiszen róla nagyon keveset tudhattunk meg a sorozatból, csakúgy, mint a szolgálók életéről, akik mindennapjaiból most rajta keresztül szintén egy kicsivel többet láthattunk.

Bevallom kissé csalódott vagyok, mert úgy gondoltam, hogy ennél azért többet hozzá fog tenni ez a két kisregény a történethez, és a srácokról is többet tudhatok majd meg... de tudjátok mit? Mégsem panaszkodom, mert a korábbi kötetek hangulatát tökéletesen visszaadták és olyan extrákat is találtam a könyv végén, amikre egyáltalán nem számítottam. Ilyen volt például a kérdezz-felelek Kiera Cass-al, vagy a szereplők családfáinak ábrázolása, illetve a kasztok listája.

Úgyhogy, ha bár kicsit szomorú is vagyok, hogy most már tényleg a végéhez érkezett a történet és végleg búcsút kell vennem a Párválasztótól, mindenképp örültem annak, hogy ezt a kis könyvecskét is elolvashattam hozzájuk, mert így lett kerek és egész számomra a trilógia.


Ui.: Persze a "minél több bőrt húzzunk le róla, amíg lehet" elv ennél a történetnél is működik, ugyanis további novellásköteteket tervez az írónő meglovagolva a népszerűség hullámait. Itt van rögtön a legelső (illetve már a harmadik a sorban), Amberly Királyné könyve a The Queen, ami december 2-án jelenik meg ebook formában, és melyet a The Favorite címmel követ a következő kisregény, melyben Marlee szemén keresztül tekinthetünk majd be a Párválasztó kulisszái mögé.

ÉÉÉÉÉs, ha mindez még mindig nem lenne elég, akkor még további 2 regény is várható a trilógia mellé, melyek közül az egyik 2015 nyarára jelenik meg The Hire címmel, a másikról pedig bocsi, de még nincs semmi információm.
Na kérem. Izgalomra semmi ok, úgy látszik, hogy az írónő párválasztós ötlettára kifogyhatatlan.

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: The Selection Stories
Fordította: Gázsity Mila
Oldalszám: 256


2014. aug. 17.

Popcorn time!


Johnny Depp azon színészek közé tartozik, akiket szívesen elnézegetek a mozivásznon, így amikor pár nappal ezelőtt a friss mozielőzetesekben szemezgetve rábukkantam erre a filmre naná, hogy felcsillant a szemem. Sajnos azonban míg a Mortdecai a hazai mozikban is látható lesz nagyon-nagyon sokat kell várni, (az amerikai bemutató február 6-án lesz), de addig is legalább marad időm elolvasni a film alapjául szolgáló regényt, ami hamarosan a könyvesboltokban is kapható lesz.

A Mortdecai egyébként egy műkereskedőről szól, aki megpróbál visszaszerezni egy ellopott festményt, hogy az abban lévő kód segítségével megtalálja a nácik elveszett aranyát. A filmben pedig olyan nagyszerű színészek szerepelnek majd, mint Johnny Depp, Ewan McGregor és Gwyneth Paltrow. Tehát nem kérdéses, hogy ezt mindenképp látnom kell!

2014. aug. 15.

Rebecca Maizel: Infinite Days – Végtelen napok

Kezdjük azzal, hogy én még mindig nagyon szeretem a vámpíros történeteket, és minden könyvre, ami ebben a témában a piacra kerül rettentően kíváncsi vagyok. Aki olvassa a blogomat az tudja, hogy hármasnál kevesebb szívecskét nem igazán szoktam könyvekre adni, alapjában véve én egy hálás olvasó vagyok, nem a hibákat keresem egy regényben, hanem a pozitívumokat, amitől jó, amitől szórakoztató tud lenni egy történet, hiszen mi másért is olvasnék, ha nem a szórakozásért. Ennek ellenére ezzel a könyvvel mégsem sikerült egymásra találnunk, pedig kezdetben minden olyan ígéretesnek tűnt.

A könyv nagyon jól indult, Lenah Beaudonte egy 16 éves testbe zárt 592 éves vámpírkirálynő, aki emberként ébredt fel, miután lelki társa Rhode egy ősi szertartás segítségével feláldozta önmagát. Mielőtt Rhode meghalt volna még elmagyarázta Lenah-nak, hogy az alatt a 100 év alatt, amíg ő a föld alatt pihent (hibernálódott), sok minden megváltozott a világban. Figyelmeztette, hogy nem lesz könnyű szembenéznie a 21. századdal, de ez a probléma mind eltörpül amellett a veszély mellett, amit a több száz évvel ezelőtt Lenah által teremtett klán tagjai jelenthetnek a lányra nézve, ha ember formájában a nyomára bukkannak. A klán tagjait még anno Lenah kötötte magához fekete mágiával, ő maga válogatta és változtatta át valamennyiüket kegyetlen vámpírrá és állapodott meg velük abban, hogy senki nem szállhat ki a szövetségből anélkül, hogy az életével ne fizetne érte.

Hogy Lenah-nak minél könnyebb legyen a társadalomba való beilleszkedése, és hogy rejtve maradjon az üldözői elől, Rohde gondoskodott róla, hogy egy divatos bentlakásos iskolába járjon. Ellátta elegendő pénzzel és instrukciókkal az új kor vívmányairól, de mint később kiderült mégsem volt elég körültekintő a nyomok eltüntetésében.

Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Magát az alapkoncepciót meglehetősen eredetinek találtam, hiszen gondoljatok csak bele, egy erős és hatalmas, több száz éves vámpír újra emberré válik. Micsoda tudást és tapasztalatot halmozhatott fel az idők során, hiszen a saját szemével lehetett szemtanúja a történelemnek – és ki tudja, akár részt is vehetett volna benne -, rengeteget utazhatott és különleges emberekkel találkozhatott. Micsoda lehetőségek, micsoda potenciált rejt mindez magában, amit az írónő véleményem szerint sajnos csak nagyon minimálisan használt ki. De mindezek felett simán szemet tudtam volna hunyni, ha nem lett volna a történet tele ellentmondással és logikai malőrökkel, vagy akár a szereplőket sikerült volna annyira megkedvelnem, hogy ne legyenek zavaróak mellettük mindezek a tökéletlenségek és hiányosságok.

Lenah egy kegyetlen és érzéketlen vérbeli vámpírkirálynőből egy átlagos és idegesítően önző tinilánnyá változott, akit a szerző a megszokottnál is unalmasabb és szürkébb középiskolás környezetbe helyezett el, a szükséges papírmasé karakterekkel együtt, akiket egyszerűen lehetetlen volt megkedvelnem. Ráadásul Maizel egyáltalán nem félt használni a már jól ismert sulis kliséket (az iskolába érkezett új lány és a suli legjobb sráca között szerelem szövődik, melybe egy féltékeny barátnő és az ő sekélyes barátnői néha kicsit bekavarnak…), amivel tulajdonképpen nem is lett volna semmi problémám, hiszen szeretem én a kliséket is, ha az jól van megírva, de itt bizony a rosszabbik fajtából kaptam egy nagy adag ízelítőt.

A történetben a jelen eseményeit Lenah visszaemlékezései szövik át, melyek között olyan éles kontraszt húzódott, hogy az teljesen kettévágta a történetet, egy kicsit sem sikerült a szerzőnek megteremtenie a két idősík közötti összhangot, ami számomra szintén zavaró tényező volt.
Ami megmentette a történetet a totális csalódástól, azok Lenah visszaemlékezései voltak, amik meglehetősen kegyetlenekre és félelmetesekre sikeredtek, de ez számomra nem okozott problémát sőt, kifejezetten élveztem ezeket a részeket, hiszen a lelki szemeim előtt én is ilyennek képzelek egy  érzelem nélküli, a könyörületességet hírből sem ismerő legendásan vérszomjas vámpírkirálynőt.

Összességében, mint látjátok nekem ez a könyv egyáltalán nem jött be. Látom a lehetőséget a sorozat alapötletében, de a kivitelezés abszolút nem nyert meg magának. Minél tovább olvastam a könyvet, annál mélyebbre süllyedt a történet élvezhetősége, úgyhogy nagyon úgy tűnik számomra, hogy Maizel is csak egy, a rengeteg YA író közül, aki ugyan most tudott villantani valami eredetit, de csak azért, hogy azt a könyv végére totálisan taccsra vágja. Úgyhogy ha a könyv vége felé kicsit el is gondolkodtam azon, hogy folytatni fogom-e a sorozatot, a zárókép (ami olyan Twiligh szagú volt, hogy ihaj) végleg meggyőzött arról, hogy a legjobb lesz, ha inkább gyorsan elfelejtjük egymást.

Rebecca Maizel


A sorozat részei:
1. Infinite Days
2. Stolen Night
3. Enternal Dawn


Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Infinite Days
Sorozat: Vampire Queen
Fordította: Cziczelszky Judit
Oldalszám: 384


2014. aug. 11.

Nyrae Dawn: A játszma

Mivel a sok YA könyvtől már kezdett kissé csömöröm lenni és valami kevésbé ártatlan történetre vágytam - na nem kell ám rögtön amolyan pajkosan kecses és játékosan erotikus történetre gondolni, csak épp annyi fülledt erotikával megbolondított történetre, ami bőven belefér még mondjuk egy főiskolásokról szóló regénybe - kezembe került ez a könyv, amely, mint utóbb kiderült meglehetősen jó választásnak bizonyult.

Cheyenne egy tizenkilenc éves lelkileg sérült lány, akit folyamatosan kísért a múltja. Pontosan emlékszik arra a napra, amikor az édesanyja gyermekkorában egy nap kisétált az életéből, és soha többet nem tért vissza hozzá. Ez az emlék nemcsak mély nyomot hagyott a lányban, hanem a mai napig nem tudta feldolgozni magában, hogy az egyetlen ember, akit szeretett, szó nélkül magára hagyta.

Colt huszonegy éves és semmi mást nem szeretne jobban, minthogy a beteg édesanyja életben maradjon. Soha nem akart tovább tanulni, de a haldokló anyja kívánságának eleget téve mégis jelentkezett a főiskolára, és hogy ne okozzon neki csalódást, végig úgy tett, mintha ő is nagyon szeretné mindezt, holott legbelül végig úgy gondolta, hogy az apjához hasonlóan ő sem fogja sokra vinni az életben.
Amikor Cheyenne a barátját, akiben hosszú együtt járás után hülye módon már kezdett megbízni, egy másik lánnyal találja az ágyban, a szíve majd megszakad.  Hogy e fájdalmát leplezze és világossá tegye a fiúja számára, hogy tovább tud lépni a kapcsolatukon, megkéri az első útjába eső srácot - aki nem más, mint Colt -, hogy játssza el az új barátja szerepét. Colt kezdetben ódzkodik a feladattól, de amikor Cheyenne pénzt kínál a szolgáltatásaiért, akkor mégis igent mond erre a színjátékra, hiszen az anyja kezeléséhez rengeteg pénzre van szüksége. Cheyenne és Colt észre sem veszik, de egyre jobban kezdnek belemerülni a kis játékukba, és az idő múlásával már annyira egymásba gabalyodnak, hogy a kapcsolatuk már nem színjáték, hanem egyre inkább a valóság.

A könyv első szám első személyben íródott, és imádtam, hogy a történetet és vele együtt a fiatalok érzéseit váltott nézőpontú fejezetekből ismerhettem meg, ami egyáltalán nem volt zavaró, hiszen rögtön lehetett tudni, hogy kiét olvassuk éppen. Az intelligens jó kislány és a zűrös tetovált srác párosítás mindig is a kedvenceim közé tartozott, ugyanis ezekből a helyzetekből mindig kész érzelmi hullámvasút szokott kikerekedni és nem utolsósorban mindig érdekesebb két egymástól teljesen különböző ember közötti szerelmi kapcsolat kibontakozásának a szemtanúi lenni, mint egy konfliktus nélküli, egyszerű romantikus történetnek, nem igaz? Ráadásul ebben a regényben nemcsak külsőleg különböztek a főszereplők egymástól, hanem mély lelki problémáik is voltak, ami csak még bonyolultabbá tette a kapcsolatukat. Colt egy igazi rosszfiú volt, mocskos szájú, aki gyakran ivott, bulizott, csajozott, és az anyja ápolásához szükséges pénzt sem tisztességes úton szerezte meg. De, hogy őszinte legyek engem ez egy cseppet sem zavart, hiszen épp ezek a dühös, és brutálisan őszinte, alapvetően „gengszter” típusú vonások tették a számomra oly vonzóvá az ő karakterét… és hát, mi tagadás, a rosszfiúk mindig is a gyengéim voltak. Cheyenne-t sajnos nem sikerült annyira megkedvelnem, mint ahogyan azt szerettem volna,  de kétség kívül nagyra becsültem a bátorságát és az elszántságát.

A kettőjük közötti kapcsolat lassan kezdett kibontakozni és elmélyülni, ami igazán szívmelengető volt a számomra. Nem volt instant szerelem, és nem volt semmiféle szerelmi háromszög sem, ami miatt aggódnom kellett volna, szóval a romantika átkozottul jól volt megírva a történetben és a kémia, amit a közös jeleneteknél az olvasó a gyomrában érez tökéletesen működött közöttük.

A könyv a feléig számomra szinte tökéletesnek bizonyult, nagyon élveztem és jól szórakoztam a szereplők párbeszédjein és a kínos szituációikon. Élveztem a kettőjük közötti kapcsolatot, hogy mindig ott voltak egymásnak, amikor valamelyiküknek szüksége volt a másikra. Aztán ugye, ahogy az már lenni szokott, egyre komolyabbá kezdett válni a kapcsolatuk, és egy idő után már nemcsak szexuálisan, hanem érzelmileg is kezdtek egymáshoz kötődni, mely érzés természetesen mindkettőjüket megijesztette, de szerencsére mindezt hihetetlen jól kezelték, nem volt kettőjük között semmi félreértés és mellébeszélés.
Ami nem igazán tetszett a kötetben, hogy a tragédiát, tragédia követett, melyet érzésem szerint kissé túlzásba vitt a írónő, hiszen nem volt elég, hogy Colt fájdalmának végig a szemtanúi lehettünk - ami épphogy csak nem lépte át a realitás érzete és a hatásvadászat között húzódó vékony határvonalat -, még megfejelte mindezt egy másik szerencsétlenséggel is a könyv végén, amire véleményem szerint már tényleg semmi szükség nem volt, hacsak nem az oldalszámok gyarapítása végett, mely célra valóban tökéletesen megfelelt.

Mindezektől eltekintve kellemes meglepetésként ért a könyv, nem számítottam rá, hogy ez nekem ennyire fog tetszeni, és hogy a romantikus énemet így elkényezteti majd. A könyv lendületes volt és olvasmányos, síros és nevetős, egy olyan szerelmi történet, amely olyan komoly témákat is felkarolt, mint a halál és az elhagyás, a szerelem és a család, a megbocsátás és az elfogadás. Úgyhogy aki az NA műfajban egy igazán olvasmányos, és meglehetősen érzelgős olvasmányra vágyik, annak bátran ajánlom Nyrae Dawn regényét, ami biztos nem fog csalódást okozni.



A könyv egyébként egy trilógia első része, de nem kell megijedni, mert önálló köteteként is tökéletesen megállja a helyét. A következő rész Colt barátjának, Adriannak a kötete lesz, amit már tűkön ülve várok, mivel biztos vevő leszek.
A sorozat része:


1. Charade - A játszma ~ Cheyenne & Colton története
2. Facade ~ Adrian & Delaney története
                                      3. Masquerade ~ Maddox Cross & Bee Malone története

Kiadó: Ulpius
Eredeti cím: Charade
Sorozat: Games
Fordította: Császár Tímea
Oldalszám: 334



2014. aug. 6.

Sophie McKenzie: Mióta meghaltál

Nem vagyok nagy thriller-rajongó, de néha - főleg ebben a nagy hőségben - jól esik egy kis borzongás és izgalom, mely vágyaim kielégítésére Sophie McKenzie könyve tökéletes választásnak bizonyult. Valahol azt olvastam, hogy ez a könyv, olyan mintha Gillian Flynntől a Holtodiglan és S. J. Watsontól a Mielőtt elalszom című regények kereszteződése lenne, mely állítás valódiságáról csak részben tudok nyilatkozni, ugyanis csak az utóbbit olvastam, de tény, hogy olvasás közben az volt az első könyv, ami az eszembe jutott róla.  

A történet kezdetén úgy tűnik, hogy Geniver Loxley normális életet él, de ahogy egyre jobban megismerjük őt, rájövünk arra, hogy az élete nem is olyan boldog, mint ahogyan az kívülről látszik. Nyolc évvel ezelőtt a kislánya halva született, és ez a tragédia azóta is beárnyékolja a mindennapjait. Gen, a kislánya halála előtt több könyvet is írt, de a tragédia után elvesztette a múzsáját, depresszióba esett és most - amolyan ímmel-ámmal - egy művészeti egyetemen tanít óraadó tanárként. Ezzel szemben Gen férjének, Artnak a karrierje azóta is csak felfele ível, és minden jel szerint az üzleti sikerei csúcsán áll, melynek következtében Gen totális csődtömegnek érzi magát mellette.

Aztán egy nap egy ismeretlen nő kopogtat Gen ajtaján és azt állítja, hogy nyolc évvel ezelőtt a gyermeke élve született. És erről nemcsak a szülésnél segédkező nővér tudott - aki ennek a nőnek a testvére volt és a halálos ágyán gyónta meg neki mindezt -, hanem a szülészorvos is, és ami a legnagyobb döbbenet, Gen férje, Art is. Gen kezdetben nem tudja elfogadni a gondolatot, hogy bármi is igaz lehet abból, amit ez a nő állított, de mégis gyökeret vert a fejében a gondolat; mi van, ha mégis igazat beszélt, és a kislánya valóban életben van?
Innentől kezdve Gen élete fenekestől felfordul, először csak megkérdőjelezi a szülés körüli múltbéli eseményeket, majd az egyre sűrűsödő apró jelektől és információktól felbuzdulva megszállottan kezdi keresni a halottnak hitt kislányát.

Az első benyomásom a főszereplőkről az volt, hogy szeretik egymást, mert különben mi másért maradtak volna együtt a gyermekük halálát követő hosszú kimerítő éveken át, a hat lombikbébi próbálkozásról már nem is beszélve. Úgyhogy Genhez hasonlóan az Artot ért gyanúsítást, ha el nem is vetettem, de hajlottam rá, hogy csak egyszerű rágalomnak higgyem, melyet a történet szempontjából jó húzásnak tartottam az író részéről a feszültség fenntartásához. De elég hamar rá kellett jönnöm arra, hogy tévedtem, és Genhez hasonlóan egy idő után már én is kételkedni kezdtem Artban, csakúgy, mint az összes többi szereplőben, ami kellőképpen izgalmassá és feszültté tette a könyv hangulatát.

Úgy hiszem, hogy ez a kötet egy olyan témát dolgoz fel, ami minden nő legrosszabb rémálma lehet; mit tennénk, ha kiderülne, hogy valaki elrabolta a gyermekünket? Én mindenre képes lennék, hogy visszaszerezzem és ezzel Gen is így volt. Igaz, hogy a történet elején mintha kissé túl sok idő kellett volna neki ahhoz, hogy végre a kezébe vegye az irányítást és gőzerővel vesse bele magát a nyomozásba - melynek következtében kissé lassan indultak be az események -, de miután ez megtörtént, egy éles jobb kanyar következett, ami után már nem volt visszaút. Én csak találgatni tudtam, hogy mi fog történni a következő oldalakon, illetve ha őszinte akarok lenni, akkor erre sem volt időm, mivel McKenzie annyira ügyesen szőtte a szálakat és a könyv vége felé már annyira feszített volt a tempó, hogy nemcsak az elmélkedésre nem marad időm, de levegőt is majd elfelejtettem venni. Úgy faltam a sorokat, mintha az életem függött volna tőle. A történet egyszerre volt szívfájdító, Gen tragédiája miatt, és hihetetlenül izgalmas, mert soha nem lehetett tudni, hogy kiben lehet megbízni, ki mond igazat, vagy épp ki hazudik. 

Én úgy gondolom, hogy egy jó thrillerben kell, hogy legyen izgalom, valamilyen rejtély, természetesen szükség van lenyűgöző karakterekre no és persze rengeteg fordulatra, melyek ebben a könyvben mind megvoltak. McKenzie megtalálta az arany középutat az érdekes történetmesélés és a szükséges szenzációhajhászás között. Úgyhogy, aki már unja a könnyed limonádé típusú könyveket, és egy kis izgalmas borzongásra vágyik, annak mindenképpen ajánlom McKenzie könyvét, de azért szeretném felhívni mindenki figyelmet arra, ha esetleg bárki magával vinné a strandra ezt a könyvet, akkor ne felejtsen el fényvédőt használni mellé, mert ha egyszer belemerül az olvasásába, akkor biztos vagyok benne, hogy nem szabadul tőle egyhamar.

Sophie McKenzie


Kiadó: Európa
Eredeti cím: Close My Eyes
Fordította: Záhonyi Barbara
Oldalszám: 416

2014. aug. 1.

Brandon Sanderson: A Végső Birodalom I-II. (Ködszerzet 1.)

Amikor elkezdtem a könyv olvasását, bevallom féltem kissé, hogy nem fog tetszeni és azon kevesek közé fogok tartozni, akik nem tudnak majd ódákat zengeni róla, hiszen a fantasy nem tartozik a kedvenc műfajaim közé, és mégis. Bármilyen változatos is a romantikus könyvek terén a felhozatal, időről időre szükségét érzem, hogy más műfajjal is kísérletezzek, hogy változtassak és kipróbáljak valami újat, valami szokatlant. És hát van az úgy, hogy egy-egy könyvvel totál mellé fogok, de olyan is van, hogy a végére érve nem térek magamhoz a döbbenettől, annyira fantasztikus, annyira csodás volt. És most is pont ez történt velem, ugyanis az író által megálmodott mágikus világ annyira összetett, és a legapróbb részletekig kidolgozott volt, hogy az totálisan elvarázsolt és levett a lábamról, egyszóval imádtam ezt a könyvet.

A Végső Birodalom a Ködszerzet trilógia első kötete, melyet a nagy terjedelme miatt (928 o.) a kiadó két részben adott ki, csakúgy, mint a trilógia többi kötetét, ami számomra egyáltalán nem zavaró, sőt. Örülök, hogy nem egy fél téglával kell rohangálnom, hanem annak is csak a felével.

A történet a jól ismert klasszikus témára, a jó és a rossz, jelen esetben az elnyomók és az elnyomottak örök harcára épül, és ugyancsak klasszikusnak mondható a főszereplők (Kelsier és Vin) egymáshoz való viszonya is, mely szerint ők ketten, mint mester és tanítványa szerepelnek a történetben. Az elnyomottak a rabszolgasorban élő szkák, a szolgák, akik a nagyurak ültetvényein dolgoznak és akiket teljes elnyomásban tartanak a nemesek. Az elnyomók pedig az egyszerű életet élő nagyurak, akik csak az egymás közötti versengéssel vannak elfoglalva. Ám az ő függetlenségük is korlátozva van részben, az ún. obligátor végrehajtó hatalommal, illetve az acélinkvizítorokkal, akik bárkit felkereshettek és kivégezhettek, ha az a hatalomra, a világ urára, isten egy darabjára vagyis magára az Uralkodóra nézve veszélyt jelentett. A történetben a mágia használata igen összetett és következetes volt. A mágiát a szkák nem tudták használni, a nemességnek is csak egy része volt képes a fémek égetésével különböző képességekre szert tenni. De hogy mit is jelent ez az „égetés” pontosan. Tizenegy fém létezik, melyeket ha oldatban lenyelve a mágiahasználó, vagyis az allomanta elkezdi égetni, akkor különböző hatásokat ér el. Például a cinket égető személy képes felkorbácsolni más emberek érzelmeit, az ónt égetőnek az érzékei (látás, hallás, szaglás) erősödnek fel, míg a bronzot égető személy képes érzékelni más allomanciát gyakorló míves jelenlétét… és így tovább. A mívesek azok az allomanták, akik mindig csak egy fémet tudnak égetni, míg a ködszerzetek valamennyit képesek. És utoljára hagytam az isteni természettel felruházott Uralkodót, akiről csak annyit, hogy talán ő volt az eddigi olvasmányaim közül a legsötétebb és leggonoszabb gazember, akiről valaha is olvastam.

A történetben szereplő hősök célja kettős. Az egyik és legfontosabb céljuk, a szká népet elnyomó isteni zsarnok bukását előidézni, a másik pedig a történelem egyik legnagyobb rablását véghezvinni. Mindezek megvalósítása érdekében főhősünk Kelsier az alvilági elitből maga köré toborozza a legmegbízhatóbb embereket, akiket csak ismer, és akik mindegyike valamilyen különleges képességgel bír, no és persze nem riadnak vissza a kihívásoktól sem. De ez a kis csapat mit sem ért volna a hősnőnk, Vin nélkül, akit a véletlen szerencse sodort Kelsier útjába.

Muszáj pár szót szólnom Kelsierről és Vinről, akik ketten fantasztikus főszereplők voltak - Kelsier nagy kedvencemmé is vált a könyv olvasása során. Ő egy olyan ember volt, akinek nem volt vesztenivalója, ennek ellenére mégsem volt megkeseredett vagy kegyetlen, inkább eltökélt, határozott és pimaszul vidám. Volt egy terve; a Végső Birodalom megdöntése és ezt minden áron véghez akarta vinni. Míg Vínnek nem voltak eszméi, ő csakis a túlélésért küzdött. Vin fiatal volt, bizalmatlan és tapasztalatlan. Gondolatai, félelmei és kérdései – melyből aztán akadt bőven a regényben - szerves részét képezték a történetnek, és mivel ő egy fejlődőképes, kemény és erős szereplő volt így a legelejétől fogva úgy gondoltam, hogy érdemes érte szurkolnom és hogy őszinte legyek meg is szerettem őt.
  
A regény legnagyobb erőssége a részletesen kidolgozott és egyedülálló világfelépítésben rejlik. Ebben a világban a mágia nagyon fontos szerepet játszik. A fémek hatásai lélegzetelállítóak - például a vonzás és a taszítás, mely törvényszerűséget kihasználva Kelsier és Vin épületek között szárnyaltak és küzdöttek - egyszerűen csodálatosak voltak, úgyhogy ezeket a részeket olvasva csak ültem és ámultam Sanderson kivételes fantáziáján. Sanderson egyébként a mágiát természetes folyamatként kezelte, amely bizonyos szabályok szerint működött. Vagyis mivel a fémeket az allomanták üzemanyagként használták, így ha az elfogyott, akkor a mágia is elfogyott, és ha mindez épp egy harc kellős közepén következett be, akkor bizony elég nagy bajban volt az illető... Vagyis mindez azt jelentette, hogy a mágiahasználók sem voltak legyőzhetetlenek.

Bár a történet kissé lassan indult be és a legelején féltem, hogy el fogok veszni a mágia világában, mégis nagyon hamar sikerült elmerülnöm ebben az új és sötét, hamuval és köddel borított környezetben, ahol a mágia használata mindennapi dolognak számított. Maga a történet pedig egyszerűen fogalmazva is zseniális volt. A folyamatosan fenyegető hatalmi rendszer felépítése, a forradalom megszervezése, a rengeteg akció és a számos váratlan fordulat, amik aztán tényleg – szívbemarkolóan és felkavaróan - váratlanok voltak, adták a regény ívét. A vezető karakterek kiválóak voltak, a cselekmény pedig akciódús és bár számos vérontás és kegyetlenség volt a könyvben, ennek ellenére mégsem éreztem sötétnek, vagy nyomasztónak.

Rengeteget tudnék még mesélni és áradozni a regényről, de száz szónak is egy a vége; hihetetlen élményben volt részem, úgyhogy tényleg mindenkinek csak szívből ajánlani tudom ezt a könyvet, még azoknak is, akik úgy gondolják, hogy ez nem az ő műfajuk, mert ki tudja? Lehet, hogy hozzám hasonlóan ugyancsak kellemes meglepetésben lesz részük.

Brandon Sanderson

A könyvhöz való kedvcsináló idézeteket és képeket itt találtok.

Kiadó: Delta Vision
Eredeti cím: The Final Empire 
Fordította: Kopócs Éva, Matolcsy Kálmán
Sorozat: Mistborn
Oldalszám: 382, 540