2013. márc. 31.

Lipcsében járva láttam...

Képzeljétek mit láttam pár napja Lipcsében. Épp az egyik legkedvesebb helyemen tébláboltam, mert ugye egy vérbeli moly bárhol is legyen, időt és fáradságot nem kímélve, soha nem tud elmenni egy könyvesbolt mellett úgy, hogy ne menne be, ha csak pár percre is, és hát vérbeli révén ugye ezt én sem hagyhattam ki...  szóval miközben nézegettem a szebbnél szebb és jobbnál jobb könyveket - például a kezembe akadt egy teljesen új, számomra ismeretlen Finduszos mesekönyv, több tucat más, szintén nagyon szép és vicces német mesekönyvekkel együtt... aztán egy jól látható helyen megláttam a Matched-trilógiát is keménytáblás! kiadásban, ami meglepő módon sokkal vaskosabb és szebb volt, mint a mi kiadásunk... és természetesen ezeken kívül még sok más ismerős könyvvel is találkoztam, amikért a szívem sajgott... de mielőtt még menthetetlenül belehergelném magam a látottak leírásába, inkább befejezem az előbb elkezdett mondandómat...  Szóval ott tébláboltam a boltban, amikor megláttam ezt a gyönyörű könyvet, amit muszáj volt lefényképeznem, annyira megtetszett.
Virágok voltak a lapszélekre nyomtatva, ami gőzöm sincs, hogy mennyire drágítja meg egy könyv kiadási költségeit és hogy mennyi plusz munkával jár, de szerintem nagyon ötletes és rettentő látványos. 

Katt a képre és nagyobb lesz
Katt a képekre és nagyobb lesz.

2013. márc. 27.

Daniel Glattauer: Örökké tiéd

Daniel Glattauer nevével először a Gyógyír északi szélre című regénye - illetve ennek folytatása, a Hetedik hullám - kapcsán találkoztam. Ekkor könyveltem el őt magamban úgy, hogy erre az íróra érdemes lesz odafigyelni, mert ez a pasi jó könyveket ír. Nem hétköznapiakat és nem is unalmasakat, hanem amolyan egyszuszraolvasósakat, amikben a különös élethelyzetek és az érzelmek mellett a humor is szerepet kap.

Az Örökké tiéd című könyvének története csak abban hasonlít az előbb említett regényeihez, hogy szintén egy férfi és egy nő szerelmi kapcsolatáról szól, de ebben az esetben ez a kapcsolat egyáltalán nem egészséges. Ez a kapcsolat beteges, félelmetes és veszélyes. 

Judith egy 37 éves és még mindig független, részben sikeres üzletasszony, aki egy bécsi lámpaüzletet vezet, amit még a családjától örökölt. Egy szupermarketben történő vásárlás közben találkozott először Hannesal, aki később a lámpaboltba is beugrott hozzá, majd virágokkal halmozta el őt és Judithnak még csak kettőt sem volt ideje pislogni, máris egy párként könyvelte el őket mindenki. Kezdetben nem is volt ezzel semmi gond, sőt, úgy tűnt, hogy Hannessal bizony megfogta az isten lábát, de aztán kiderült, hogy mindez túl szép ahhoz, hogy igaz is legyen.

És hogy milyen volt Hannes? Ó, hát ő egy nagyon jóképű építőmérnök volt, minden lányos anya igazi álma. Magas, tagbaszakadt, kicsit esetlen, nőtlen, szeme körül napsugárráncok. „Amikor pedig nevetett, egyik fülétől a másikig ívelt a nagymama fogsora, mint valami hófehér függőágy.„

A könyv egy teljesen klasszikus szerelmi történetként kezdődik; két ember találkozik és szerelembe esik … azonban a végkifejlet ennél a sztorinál egészen más. Judith a kapcsolatuk kezdetén próbálja kiélvezi az új szerelemmel járó udvarlást és a kitüntető figyelmet, de mindez csak addig tart, amíg ez a kezdetben sokat ígérő kapcsolat szegyszer csak át nem fordul egy borzalmas rémálomba. Hannes kétségkívül egy lehengerlő egyéniség volt, amit senki nem is vont kétségbe. Hogy is tehették volna, amikor a legelső perctől kezdve mindenkit levett a lábáról - Judith családjától kezdve a barátain át a szomszédokkal bezárólag - megnyerő modorával, kedvességével, de legfőképp Judith iránt érzett mérhetetlen szerelmével. Judithnak viszont egy idő után ez a sok figyelem és szeretet már kezdett terhessé válni.
Olyan jól írta le az író a szereplők kapcsolatfejlődését, hogy tökéletesen együtt tudtam érezni Judithtal és ez a mindent elsöprő szerelem már nekem is kezdett kissé terhessé válni, később pedig határozottan fojtogatóvá. Félelmetes volt, ahogy Hannes manipulálni tudta Judithot, a kifinomult zsarolási módszereitől pedig nem egyszer kezdett erőteljesen lüktetni a halántékom. Hannes különleges érzékkel tudta kézben tartani a dolgokat. Mindig minden úgy alakult, ahogyan azt ő eltervezte... és ez rettentő bosszantó tudott lenni. No, de minden pohár betelik egyszer, így történet ez Judithnál is mikor ugyanis egy velencei utazásuk alkalmával végleges döntést hoz; nem akarja tovább folytatni Hannessel a kapcsolatot és hazaérve szakít vele.

Innentől kezdve Judith állapota folyamatosan romlik, hogy mitől vagy kitől, és hogy van-e alapja a hallucinációinak és a rémálmainak, azt gyakran már én sem tudtam pontosan megmondani. Amiben viszont biztos voltam, hogy mélységes empátiát éreztem iránta. Borzalmas volt látni, ahogy folyamatosan veszítette el a kapcsolatot a valósággal. Fájt a szívem az átvirrasztott éjszakái és a démonjaival vívott csatái miatt. Judith eljutott arra a szintre, hogy szakmai segítség nélkül már nem tudott egyedül boldogulni.

De szerencsére Hannes, mindig ott volt mellette!

A történet nagyon izgalmas, kiszámíthatatlan és szórakoztató, de közel sincs vége ott, ahol én abbahagytam a mesélést. Meglátásom szerint a regény erőssége nem épp a szereplők és az őket körülvevő helyszínek részletes és színes leírásában rejlik, hanem a hangok és fények leírásában a fanyar humorú párbeszédekben (amik szinte az egész történetet uralják) és a rövid, de velős monológokban. Élmény volt olvasni a könyvet és bevallom nem bírtam úgy végigolvasni, pedig csak 214 oldal, hogy közben a végére ne lapozzak.

A könyv keménytáblás és védő borítós. Olyan igényes és gyönyörű kiadás, amit öröm kézbe venni és gyönyörködni benne.... egyszerűen imádom!

Daniel Glattauer


Olvassatok bele a könyvbe!


Az író további művei:

Kiadó: Park Kiadó
Eredeti cím: Ewig Dein
Fordította: Szitás Erzsébet
Oldalszám: 214


2013. márc. 22.

Amanda Stevens: Örök kísértés


Olyan jól sikerült a könyv beharangozója, a megfelelő helyeken elejtett apró hírek és pozitív vélemények, hogy menthetetlenül sikerült bezsongnom iránta. Így már csak az maradt számomra a kérdés, hogy mikor. Mármint, hogy mikor vehetem a leghamarabb kezembe a könyvet ami, mint látjátok nem is váratott olyan sokat magára.

„Kilencévesen láttam először kísértetet”

Ritka az a könyv, ami már a nyitómondatával rögtön megragadja a figyelmem és már az első oldala után határozottan úgy érzem, hogy ez egy igazán nekem való történet lesz. Hősnőnk Amelia egy különleges képességgel bíró, szellemlátó sírkő-restaurátor. Micsoda kombináció. Gyerekkorában látta az első szellemet, ami után édesapja szigorú szabályokat állított fel velük kapcsolatban.

„Az első és legfontosabb szabály: Soha ne vegyél tudomást a halottakról!
Soha ne tévedj messzire a megszentelt földtől.
Nagy ívben kerüld el azokat, akiket kísértenek!
És soha, de soha ne kísértsd a sorsot!”

Nos, Amelia időközben felnőtt és sikerült is betartania apja tanácsait, míg egy nap, egy charlestoni temető restaurálása közben szörnyű dolgok láttak napvilágot. Gyilkosság történet és az ügy felgöngyölítése érdekében a rendőrség Amelia segítségét kérte. Ekkor találkozik Amelia John Devlin nyomozóval, aki bár tiltott gyümölcs Amelia számára, mivel elhunyt felesége és kislánya szelleme árnyékként követik őt – mégis egyszer és mindenkorra kitörölhetetlenné válik az életéből. Egyébként nagy valószínűséggel (és ha kegyes lenne hozzám a sors!) bennem is mély nyomott hagyna egy ilyen szexi és vonzó férfi, még akkor is, ha kísértetei vannak és olyan félelmetes és megfejthetetlen sötét múlttal rendelkezik, mit John. De visszatérve a történethez, ez lesz az a bizonyos találkozás, ami örökre megváltoztatja Amelia sorsát, ugyanis innentől kezdve figyelmen kívül hagyja apja intelmeit, kezdve azzal, hogy egy olyan emberrel tartja, a meglehetősen intenzív kapcsolatot, akit szellemek kísértenek, és ha még mindez nem volna elég, akkor még kapcsolatba is lép velük.

Nos, ez volt a történet paranormális és „szexi” része egy kis tiltott szerelemmel és erős szexuális vonzással. Mivel azonban a cselekmény jelentős részét mégsem ez teszi ki, így számolni kell még egy-két brutális gyilkossággal és a hozzájuk kapcsolódó hátborzongató indokkal és nyomozással is. Mint látjátok, rengeteg téma jelenik meg a könyvben, amit az írónő - higgyétek el nekem -, igen biztos kézzel ötvöz egymással. 

A történetet Amelia szemszögéből olvashatjuk, melynek köszönhetően éles képet kaphatunk róla, és az irigylésre méltó nyugalmáról, ami több évnyi, szellemek társaságában eltöltött munka gyümölcse. Amelia és John nagyon érdekes karakterek voltak a számomra. Amelia okos, de néha ostobán bátor, míg Devlin... nos, nála néha olyan erős és sötét kisugárzást éreztem, hogy nem voltam száz százalékig biztos abban, hogy valóban egy pozitív karakter szerepét tölti-e majd be a történetben. Ez az érzésem azonban nem csak nála jelentkezett, hanem szinte az összes szereplőnél, akik közül sokaknak volt mindvégig valami rejtegetnivalójuk, vagy épp egy-két nem túl szimpatikus megnyilvánulásuk. A tisztánlátás érdekében ezért szívesen olvastam volna még többet is róluk, de ugye akkor hol maradna a rejtély? Merem remélni, hogy majd a folytatásban több információt kapunk a többiekről is. A könyv hangulata egyébként hátborzongató, ami néhol kellemes, néhol pedig éppen hogy csak súrolta azt a bizonyos ingerküszöböt. (Speckó az enyém elég alacsonyan van szellemügyben). Mindenesetre, ha azt mondom, hogy a nyugalmam megóvása érdekében nem szerettem közvetlen lefekvés előtt olvasni a könyvet, akkor mindenki tudja, hogy miről beszélek. A történet hangulatához a szereplőkön kívül a helyszínek is nagyban hozzájárultak, és itt most nemcsak a temetőkre és az alattuk lévő katakombákra gondolok, amiknek a gótikus hangulatot köszönhetjük, hanem a különleges illatokkal, rejtélyes misztikummal és a párás meleggel ábrázolt dél-carolinai Charlestonra.

Muszáj megemlítenem a sírkertekről és a sírköveken elhelyezett szimbólumok (rózsabimbó, kinyílt rózsa vagy épp tollpihe) részletes jelentéséről szóló érdekes részeket is, amelyeket az író olyan élvezetes formában tár az olvasó elé, hogy akit eddig netán mindez egy cseppet sem érdekelt, a megismerésük után biztos, hogy jó néhány dolog szöget üt majd a fejében.

Amanda Stevens egy nagyon jó mesemondó és bár a könyvben nem kifejezetten a romantikán volt a hangsúly, nekem mégis elég volt az a mennyiség, amit kaptam belőle, annyira intenzív és erős volt. A könyv nagyon hangulatos és természetesen kísérteties, úgyhogy aki nyugtalan szellemekre, rejtélyekre, brutális gyilkosságokra és egy csipet romantikára vágyik, annak bátran ajánlom.


 A könyv borítója gyönyörű, remélhetőleg a továbbiak is követni fogják az eredeti verziót, illetve kevesebb elírással és zavaros párbeszéddel lesz majd dolgunk a folytatásban, ami biztos, hogy még élvezhetőbbé teszi az olvasást.

Amanda Stevens
  

Az írónő már több mint 50 könyvet írt, főleg tinédzsereknek és főként romantikusokat. Az Örök kísértés a Sírkertek Királynője című sorozat első része, melynek tűkön ülve várom a folytatását. Ugyancsak nagy izgalommal várom a sorozat tévés változatát is, amit, ha minden igaz Graveyard Queen címmel tervez az NBC csatorna.

És végezetül olvassatok bele a könyvbe! Megéri.




2013. márc. 16.

Szergej Kuznyecov: Pillangóbőr

Miután végeztem A szultán asszonyával, sokáig ott tébláboltam tanácstalanul a könyvespolcom előtt, nem tudván melyik könyv legyen a soron következő, melyik passzolna leginkább a hangulatomhoz... pedig nálam aztán van kínálat, nekem elhihetitek. Végül is úgy döntöttem, hogy nem hazárdírorzok, hanem biztosra megyek és egy romantikus könyv mellett kötöttem ki, de sajnos már az első negyedénél éreztem, hogy ez most nekem túl rózsaszín, túl banális és túl kiszámítható lesz. Így aztán vállalva a kockázatot és kilépve saját kis olvasói komfortzónámból, már ha egyáltalán van ilyen kifejezés, belekezdtem a Pillangóbőr című thrillerbe, gondoltam itt az ideje kicsit durvulni.

Nem is tudom, hogy hol kezdjem a könyv értékelését. Ami legelőször az eszembe jut róla, hogy édes istenem, soha a büdös életbe, még csak a közelébe se kerüljek olyan embernek, aki olyan szörnyűségekre képes, mint amire ez a sorozatgyilkos volt a könyvben. Félelemmel tölt el, hogy egy ilyen történetet bárki elolvashat, gondolok itt főleg azokra, akiknek hajlamuk van a szadizmusra, mivelhogy akár gyakorlati útmutatóként is használhatják az ott olvasottakat. Ebben a tekintetben a könyvet nagyon merésznek érzem, másrészt viszont Kuznyecov bonyolult elbeszélő technikáját megismerve lenyűgözőnek.

A történetben gyakorlatilag nem sok szereplő van. Xénia egy ambiciózus és sikeres fiatal újságírónő, aki a durva szexet a BDSM-et kedveli, ami ha esetleg valaki nem tudná, különböző hajlamok gyűjtőneve: kötözés-fegyelmezés, dominancia-alávetettség és szadizmus-mazochizmus. Nos ezen hajlamait Xénia nem is titkolja barátnői Olga és Marinka elől, akik úgy fogadják el őt, ahogy van, viszont a szeretője Alekszej, aki egy kétgyermekes családapa, ezekről mit sem tud. A szeretkezéseik valahogy így zajlottak:
"Sokáig fogjuk még ezt csinálni? - gondolja Xénia. - Bár annyira igyekszik szegény, hadd csinálja. Különben ha arra vár, hogy elélvezzek, érdekes éjszaka előtt állunk."
Szóval Xénia gondol egy nagyot és készít egy internetes oldat egy moszkvai sorozatgyilkosról a róla szóló rendőrségi jelentésekkel, különböző szakértői interjúkkal, és persze az elmaradhatatlan fórummal együtt, melynek hatására egy szép napon az ICQ-n keresztül jelentkezik nála egy „idegen”, akivel hamar megtalálja a közös hangot, de persze csak később válik nyilvánvalóvá számára, hogy ő az a szörnyeteg, aki rettegésben tartja a várost, aki hetekig, sőt hónapokig kínozza áldozatait, majd brutális módon megöli őket.
A könyv erősen szexuális beállítottságú - és nem a romantikus fajtából -, tele gyilkos szenvedéllyel és izgalommal. Ha valaki esetleg arra számít, hogy pozitív érzelemmel is találkozik a történetben, akkor azt ki kell ábrándítanom, egy morzsányi sincs benne. A szexuális örömet okozó kínzások fizikai leírása és a gyilkos fejében zajló zavaros kaotikus képek elborzasztóak voltak, nem egy alkalommal aludtam nyugtalanul éjszakánként miattuk.

Szergej Kuznyecov
Az író stílus nagyon szokatlan volt számomra. Az állandóan változó narratív perspektíva, a rengeteg monológ és ismétlés min-mind nagyon idegenül hatott, de ha kezdetben kissé ódzkodtam is ettől az írásmódtól idővel gyorsan belerázódtam, sőt a végére kifejezetten megszerettem. A történet sodrása elég lassú volt, de az előbb említett írásmód miatt erre nem is figyeltem fel igazán, csak már a vége felé, ahol olyan hirtelen lendületet vett a cselekmény, hogy még megemészteni sem volt időm a korábban olvasottakat máris egy új, egy teljesen váratlan fordulat következett, ami pontot tett a történet végére.

Hogy őszinte legyek kezdetben nem ragadt magával a regény, még azon is elgondolkodtam, hogy lehet félbehagyom - főleg a sok gyomorfogató rész miatt -,de aztán valahogy mégsem tudtam letenni, kíváncsi voltam a végére. Lassan kezdtem ráérezni az ízére és rájönni arra, hogy Kuznyecov szokatlan írásmódjának, a brutalitások virágnyelven történő leírásának és a sötét karaktereknek köszönhetően van egy bizonyos „varázsa” ennek a regénynek. Mint látjátok igen ambivalens érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatba, a történet rettenetes, az írásmód viszont művészi... mindenesetre egy dolog nyilvánvalóvá vált számomra olvasás közben: soha nem ez lesz a kedvenc műfajom.

Olvassatok bele az első pár oldalba.


Kiadó: Libri Könyvkiadó
Eredeti cím: Шкурка бабочки
Fordította: Goretity József
Oldalszám: 448 

2013. márc. 10.

Vajh miért pont neki szól az írói ajánlás?

Ti el szoktatok gondolkodni azon, hogy egy író miért pont a feleségének, férjének, nagymamájának, nagypapájának, édesanyjának, lányának, fiának, anyósának vagy épp a szomszéd macskájának ajánlja a könyvét?

Mert én igen.

Szeretem a könyv eleji ajánlásokat. Ha a könyvesboltban kezembe veszek egy könyvet és belelapozok, akkor mindig ez az első, amit elolvasok. És mivel ez ugye nem szokott egy hosszadalmas szövegfolyam lenni - ellenben a könyv végén található gyakori köszönetnyilvánításokkal, amik gyakorta több oldalasak -, soha nem is szoktam kihagyni. 

Szerintetek sokat gondolkodik egy író, hogy kinek ajánlja a könyvét?

És miért pont XY-nak szól az ajánlás? Ő ihlette volna meg az írót? Vagy csak egyszerűen köszönetet akar mondani a szeretetért, nyugalomért, biztonságért vagy a fene se tudja, hogy miért, amit tőle kapott?  (Bár arra ugye ott van a könyv vége.) 

Egyáltalán van az olvasó számára valami jelentősége annak, hogy kinek ajánlja az író a könyvét? Vagy kár ezen agyalni, egyszerűen csak egy kedves gesztus a részéről? 

Igazából nem szoktam én ezen sokat gondolkodni, csak a most olvasott könyvemben a Pillangóbőrben olvastam a következő ajánlást, ami okán kicsit beindult a fantáziám.  

"Ezt a könyvet két barátomnak akartam ajánlani. De még csak elolvasni sem voltak hajlandóak, és megkértek, hogy véletlenül se hozzam összefüggésbe a nevüket az írásommal. Ezért a regényt feleségemnek, Kátyának ajánlom: a történethez a legcsekélyebb köze sincs, a szerelme viszont segít túlélni ezt a gyönyörű világot "


2013. márc. 7.

Jane Johnson: A szultán asszonya


Nagyon vártam már ennek a könyvnek a megjelenését ó, de még mennyire! Először a borító hívta fel magára a figyelmem, ami úgy vonzott, mint holdat a világtenger. Persze miután a fülszövegből megismertem magát a történetet is, akármilyen borítóval elém rakhatták volna, akkor is ugyanígy ugrottam volna rá, és vetettem volna bele magam kíváncsian az olvasásba, mint most, mert valljuk be kedves hölgytársaim - és őszintén -,  ki ne lenne kíváncsi arra, hogy mi zajlik egy háremben.

Nos, mivel nekem már volt szerencsém elolvasni a könyvet, és így már van is némi fogalmam erről, elárulhatom, hogy semmi jó. Sőt! Többször eszembe jutott olvasás közben, hogy bár nem tudom még mit hoz a jövő, de összetehetem a két kezem, hogy ebben a korban és helyen születtem.

A történet a 17. század végi Meknészbe, Afrikába repíti el bennünket, ahol történelmi hűséggel ismerhetjük meg a kor embereit, azok szokásait és babonáit, valamint a marokkói uralkodó Muláj Iszmail szultán vérszomjas és kegyetlen természetét. Ez utóbbi, többször is oly annyira elborzasztott, hogy egész nap az járt a fejemben, hogy hogy tudtak nap mint nap, úgy ébredni emberek a szultán palotájában, hogy bármelyik pillanatban meghalhatnak egy helytelen vagy épp rossz időben elejtett mondatuk miatt.

 „Az élet és a halál mindig szempillantás alatt jön és megy, Núsz-Núsz – …
– Meg vagyok lepve, hogy te ezt a leckét még nem tanultad meg, pedig jó ideje itt élsz az udvarban”

 A történet középpontjában Núsz-Núsz, egy afrikai eunuch rabszolga állt, aki egy szudáni törzsfőnök fia volt. Szerintem nyugodtan mondhatom, hogy szerencsés és kalandos élete volt Núsz-Núsznak, mielőtt a szultán palotájába került volna, mivel az előző gazdája, aki egy brit orvos volt, legalább emberszámba vette őt, megtanította írni, olvasni és angolul beszélni. Ezen képességek tették őt felbecsülhetetlenné a szultán és a szultán legnagyobb hatalommal bíró feleségének, Zidanának a szemében. Mivel Núsz-Núsz egy fekete rabszolga volt, ráadásul eunuch, gyakran kezelték őt barátságtalanul és lekicsinylően, amit ő a túlélése érdekében mindig méltósággal viselt. Az egész regény folytán végig bátor és egyenes emberként viselkedett.

Nemcsak Núsz-Núsz küzdött a túlélésért a palotában, hanem Alys Swan is, aki egy nemesi származású nagyon szőke és nagyon fehér angol nő volt, akit épp a vőlegényéhez vezető hajóúton raboltak el a tenger kalózai majd ajándékoztak oda a szultánnak. Alys egy nagyon bátor és erős, ugyanakkor egy nagyon makacs és vonakodó teremtés volt. Az a fajta, akinek ezek a tulajdonságai csak éles élethelyzetekben mutatkoztak meg. A palotába érve Alyst erőszakkal akarták rávenni arra, hogy térjen át az iszlám vallásra, ami ellen ő foggal-körömmel harcolt, még akkor is, ha tudta, hogy az életével kell fizetnie érte. Egyedül Núsz-Núsz volt az, aki rá tudta venni őt - a szultán parancsára - az engedelmességre, és aki később is mindvégig a segítségére volt abban, hogy túlélje a háremben rá váró veszélyeket, összeesküvéseket és intrikákat. 

Mély hatást gyakorolt rám a könyv, melynek oka, hogy rendkívül meggyőzően tudta ábrázolni az író Iszmail szultán karakterét és feleségét Zidanát, aki egy boszorkány volt. Ő volt a hárem teljhatalmú úrnője, egy velejéig gonosz és romlott, egy rosszindulatú és gusztustalan nőszemély, aki rettegésben tartotta az ott élő nőket. Titokban űzte a gyilkos kis játékait, méreggel boszorkánysággal, és amivel csak tudta. Még a szultánnál is nagyobb gazember volt. Nem hiszem, hogy ezek után részletesebben ki kéne még térnem arra, hogy milyen érzésekkel is viseltettem iránta.

A két szereplőn keresztül két eltérő kultúra jelenik meg a regényben. Ennek hangsúlyozására a szerző Núsz-Núszt még Londonba is elvitte, II. Károly udvarába a szultáni követséggel együtt, ami valóban meg is történt 1682-ben, amikor ugyanis 7 hónapot töltöttek ott a marokkói követek. Itt szembesül Núsz-Núsz azzal, hogy milyen világ is várhatna rájuk, ha sikerülne megszökniük Alyssel a palotából, amiről egyébként máig nem tudom, hogy mit gondolja, azt meg végképp nem, hogy milyen életük lett volna Londonban... de hátha lesz majd  a történetnek folytatása.

Csupán a véletlen műve, hogy ismét egy olyan könyv került a kezembe amiben valós történelmi személyek, helyszínek és események szerepeltek, és bár a két szereplő csak kitalált személy volt, mégis teljesen hihetőnek és életszagúnak éreztem a szerelmi történetüket. Még annak ellenére is, hogy a szerző az olvasók lelki épségének érdekében kicsipkézte kicsit a történet végét, hogy a sok szenvedés, vérontás és fájdalom után, amit ezeknek a szerencsétlen szereplőknek át kellett élniük ne essünk mély letargiába.

A könyv története annyira intenzív, hogy az elolvasása után is sokáig ott motoszkált még a fejemben. Tele volt mágiával, vallással, gyilkossággal, ármánykodással, szerelemmel, erotikával…. és őrülettel. Elsősorban azoknak ajánlom olvasásra, akiket érdekel a kor Marokkója és szeretnének egy kis bepillantás nyerni a háremek véres világába, de legfőképp Iszmail szultán véreskezű uralkodásába.

„Eddig csupán despotaként tekintettem rá, a kéjencre, egy őrületig vallásos megszállottra, aki a hatalmát csak arra használja, hogy kiélje vágyait és érvényesítse zsarnoki akaratát. Ám lassan észreveszem a szultáni cím mögött rejtőző férfit is, aki egy nem túl jelentős hatalommal bíró hadúr kisebb fiaként nagyon messziről, ha kellett, ármánnyal küzdötte fel magát oda, ahol ma van. A trónt is ugyanilyen eltökéltséggel védelmezi minden ellenséggel és árulóval szemben. Ő az a férfi, aki egyesíteni akarja a királyságot, és kiterjeszteni birodalma határait, dinasztiát alapítani és bámulatra méltót alkotni az utókor számára.”

A könyvben olvasható történelmi személyekről a könyv végén egy rövid tájékoztatást találhatunk, amit örömmel olvastam.

A szerző honlapján berber férjével együtt is láthatjuk őt.


Kiadó: Athenaeum
Eredeti cím: The Sultans's Wife
Fordította: Kocsis Anikó, Szigethy-Mallász Rita
Oldalszám: 512

2013. márc. 2.

Februári lista

Csak most láttam, hogy három hónappal is el vagyok maradva a beszerzett könyvek dokumentálását illetően, de mentségemre legyen mondva, hogy nálunk általában már novemberben elkezdődik az év végi hajcihő, ami persze decemberben teljesedik ki, aminek még januárban is érezzük az utóhatását, születésnapok formájában, szóval az akkori időhiány miatt jobbnak láttam ha "értelmesebb" posztokba feccölöm az energiámat, úgyhogy ez az év a beszerzésekről szóló bejegyzések tekintetében most februárral fog kezdődni. Uff!

A hónap legelső szerzeménye a Mackenzie fivérek sorozat második kötete volt, ami egyébként szerintem egy nagyon jó kis sorozat, bár lehet, hogy korai még ilyet állítani rögtön az első rész elolvasása után, de bízom a folytatásban, amiről eddig csak pozitív véleményeket olvastam. A Honolulu egy hármas csere eredménye, a Vámpírok múzsáját és az Átkozott balszerencsét pedig akciósan, potom 3000 forintért vásároltam, amely könyvekről megint annyi szépet és jót hallottam, hogy az alapján vétek lett volna kihagyni ezt a kedvező lehetőséget. Csakúgy, mint Alice Hoffman könyvénél, amihez szintén szemtelenül alacsony áron jutottam hozzá. Aztán a hónap közepe táján, amikor épp egy papírboltban nézelődtem  A vágy virágai c. könyv szinte már-már rám ugrott a polcról.... hát ki tud ilyen rámenősségnek ellenállni.... 400 forintért(?), igen tudom, gyenge vagyok. Aztán kaptam ám ebben a hónapban is ajándékokat, amiknek úgy örültem, mint kisgyerek a cukorkának. Ben Elton regényét Ananiilának köszönhetem, a Háremet pedig Nikinek, ami nagy meglepi volt. Nagyon köszönöm lányok!

Remélem látszik a képen, hogy micsoda művészi hajlammal vagyok megáldva.... micsoda kompozíció.:) A rendszerezés viszont már nem az erősségem.