2012. jan. 15.

Catherine Ryan Hyde: Számíthatsz rám!

Hogy őszinte legyek meglepett a könyv, nem erre számítottam. Úgy gondoltam, hogy egy nagyon szirupos és túlontúl érzelmes történettel találom, majd   szemben magam, ami azért ……....... tévedés ne essék, nagyon is érzelmes és szívszorító volt, de mindezt olyan formában és stílusban tárta az író az olvasó elé, hogy az egy cseppet sem feküdte meg az ember gyomrát.

A tíz éves Grace egy bérházban él drogfüggő édesanyjával, Los Angeles egy lerobbant környékén. Aki lakott már bérházban az tudja, hogy nincs bérház kíváncsi szomszédok nélkül.:) Nos, itt sincs másképp, Gracnek is vannak igen érdekes, mint később kiderül érzelmileg kicsit defektes labilis szomszédjai. Minden lakónak megvan a maga fóbiája. Billy például már 12 éve nem hagyta el a lakását, Rayleent a gyerekkorában ért sérelmei miatt, nehezen tud kapcsolatot létesíteni azokkal a férfiakkal, akik közelednének hozzá, Felipet egy szerelmi csalódás taglózza le, és ott van még Mrs. Hinman, egy idős hölgy, aki attól fél, hogy nem tudja majd magát ellátni, ha esetleg tovább romlik az állapota.

Grace, korát meghazudtoló határozottsággal és céltudatossággal rendelkezik. Felismeri azt, hogy segítségre van szüksége ahhoz, hogy a drogfüggő édesanyját felrázza kábultságából és tudatosítsa benne, hogy ez így nem mehet tovább, mert különben elveszítik egymást. És itt jönnek a képbe a kedves szomszédok. Grace úgy gondolja, hogyha egész nap a lakásuk előtt üldögél a folyosón, akkor biztosan felkelti majd valamelyik lakó érdeklődését és ha ez már megtörtént, akkor segítséget is tud kérni tőlük….és ez így is történt.

Kezdetben nem nagyon szimpatizáltam egyik szereplővel sem. Gracenel a túlzott magabiztossága volt az oka, míg Billynél….. hát igen. Őt túl szánalmasnak éreztem. Mert ugye mit gondol az ember egy olyan szomszédról, aki egész nap otthon van, hallgatózik és az ajtó résén át kukucskál állandóan. De aztán a történet előrehaladtával a könyv szereplőivel szemben támasztott fenntartásaim  úgy párologtak el fokozatosan, mint felhők az égen. Grace lelkesedése és a szívfájdító szeretetéhsége engem is ugyan úgy magával ragadt, mint a ház összes lakóját, és a Billy iránt érzett szánalmam is egyre inkább szimpátiává alakult át. Grace és a ház lakói szépen fokozatosan kezdik megismerni, és megszeretni egymást. A kislány váratlanul robban be mindegyikük életébe, és ami érdekes, de legfőképp nem megszokott, hogy ezt egyikük sem bánja. Talán azért, mert mindenki érezte, - de később már biztosan tudták is - hogy ez az ismeretség és összefogás gazdagabbá és színesebbé teszi mindegyiküket életét. 
Nagyon tetszett a közösségi szellem és, hogy a négy felnőtt egy családként segítette Gracet, holott minden gond nélkül elutasíthatták volna a kislánnyal járó kötelezettségeket. 

Bevallom,  izgultam tervük sikeréért, ugyanakkor azzal nyugtatgattam magam, hogyha ebben a történetben megtörténhet az ami a mai világban szinte már hihetetlen, - hogy az emberek őszintén segítenek egymáson és gondolkodás nélkül kiállnak egymás mellett - akkor miért ne lehetne a könyv vége is a valóságtól elrugaszkodott.

A cselekmény színhelye szinte végig a lépcsőházra és Billy lakására korlátozódott. Kicsit már klausztrofóbiás érzésem is volt ezzel kapcsolatban, ahogy magam elé képzeltem mindezt, de pont ebből kifolyólag például minden gond nélkül el tudom képzelni, hogy a könyvből egy színházi előadás készüljön.

A könyv nagyon tetszett, a vége felé többször is elérzékenyültem. Szerintem ez egy gyönyörű történet az emberi jóságról, az önzetlenségről, és az együttérzésről, hogy igenis törődnünk kell egymással, hiszen nem ettől vagyunk emberek?    


A borítók (hazai és külföldi) egyaránt nagyon szépek, bár nem értem, hogy a miénkre miért egy balettal kapcsolatos kép került?....... nem esik szó balettról a könyvben, ettől eltekintve nagyon szép:)
Az íróval olvasható egy interjú a kiadó honlapján itt

Eredeti cím: Don't Let Me Go
Fordította: Hollósy Éva
Oldalszám: 360



0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése