2012. dec. 31.

2012. dec. 29.

Mi lapult a fa alatt?

Hát ezek lapultak a fa alatt.:)

Ugye milyen jó rájuk nézni? A bal oldali kupacot a barátaimtól kaptam a jobb oldali kupacot pedig a családomtól.


A piros szalaggal átkötött könyvön lévő csomagolás nem papírból van, hanem gyönyörű aranyszállal átszőtt anyagból, ami tulajdonképpen egy tok, és egy kedves barátnőm készítette nekem nagy szeretettel. Sajnos a képen nem jön át jól a borító szépsége, de higgyétek el, hogy gyönyörű. És a könyv, ami pedig benne rejlik E.M. Forstertől a Szoba kilátással. Aztán ott lapul mellette a Lovesong, az Acél és selyem, a Magammal viszlek és a Forgotten.
Mindegyik könyvnek őszintén örültem és nagyon hálás vagyok mindazoknak, akiktől ezeket a gyönyörűségeket kaptam. A csokik már rég elfogytak, mintha tűzbe dobták volna őket, és ezek a csodás  képeslapok pedig még sokáig fogják díszíteni a tükröm szélét! 

Még egyszer nagyon köszönöm lányok!

Drága Gretty a te lapod azért nincs a képen, mert a kislányom elcapcarászta és beapplikálta a pillangót az egyik rajzába....ez sajnos rossz hír. A jó hír viszont az, hogy ez örökre meg fog maradni, mert minden általa készített alkotást el szoktam tenni az utókornak.

A másik kupac könyvei szerintem egész jól látszanak, de ha mégsem, akkor már sorolom is: A felejtés édes íze, Mielőtt megismertelek, Legenda, Menedék, Részben ember, Trónbitorlók (amit a Fumax kiadó akciója miatt plusz könyvként választhattam az előző kettő mellé, jupé!) és a két Nora Roberts könyv pedig A törvénytelen és az Egyszer volt...  Mint már említettem ezeket a könyveket a családomtól kaptam, amiket én rendeltem a szüleim és a párom nevében... biztos, ami biztos alapon, és csak a két Nora Roberts volt igazi meglepetés... a kedves anyósom most aztán tényleg meglepett. (Nem mondom a tavalyi konyharuháknak is örültem, még ha ez akkor nem is látszott rajtam, de ezek azért klasszisokkal jobbak annál) 

Ezeket együtt látva pedig hatalmas volt az örömöm!  


2012. dec. 28.

Marissa Meyer: Cinder

Igazából nem is erről a könyvről szóló bejegyzésemet szántam az év utolsó könyves posztjának…. igazából nem is akartam írni erről a könyvről, de mivel nem tudom magamban tartani az elragadtatásomat és a lelkesedésemet iránta, így muszáj kiírnom magamból. Megpróbálom visszafogni magam és igyekszem nem teleszórni a mondataimat olyan túlzó jelzőkkel, mint például, hogy ez az év legjobb könyve a számomra, vagy hogy hihetetlenül elvarázsolt, és hogy kissé merész, de rendkívül jól sikerült egy történet ez, és ha még kiscsaj lennék, akkor sikítva és a hajamat tépve várnám a következő rész megjelenését (de nagylány révén már tudok magamon uralkodni) …. Szóval ha esetleg mégis becsúszna egy két ilyen mondat, akkor azt légyszi nézzétek el nekem.

Ez nem az a Hamupipőkés történet, amiben a galambok válogatják kis a hamuból a kölest és a jó tündér segít Hamupipőkének a bálba eljutni. Ez a történet a jövőben játszódik, Ázsiában, ahol a holdlakókkal folytatott háború a küszöbön áll, az emberek a csuklójukba ültetett chippel azonosítják magukat, robotokkal beszélgetnek, és rettegnek, hogy elkapják a kék láz nevű halálos kórt. No, de nem akarok senkit elrettenteni, ellenkezőleg! A tündérmesék kedvelői ne tartsanak attól, hogy esetleg csak elszórtan, hányaveti módon tartalmazza a történet a klasszikus mese kulcsfontosságú elemeit. Meg lehet nyugodni, és a Hamupipőke rajongók is kezdhetik dörzsölni a tenyerüket, mert bizony megvannak a jól ismert alappillérek; egy zsémbes és szívtelen mostoha a két lányával – melyek közül csak az egyik idióta -, egy báli ruha a hozzá tartozó bállal, egy narancssárga valami, ami nem tök és nem is repül, de a rendeltetésének megfelelően elviszi Cindert majd a bálba, és természetesen ott van az a bizonyos, az a szívdöglesztően jóképű herceg is. 

De hogy végre valami kézzel foghatót is mondjak a történetről…

A helyszín Új Peking, 126 évvel a IV. világháború után. Linh Cinder egy kiborg, azaz részben ember részben robot. Erről a rendellenességéről csak nagyon kevesen tudnak, ugyanis a kiborgokat a társadalom másodrendű állampolgároknak tekinti. Cinder élete ennek megfelelően zajlik, gyakorlatilag rabszolgaként tartja maga mellett a mostohája. Megélhetési forrás a számára, mivel őt tartják a legjobb műszerésznek Új Pekingben. Egy véletlen találkozása a lánynak Kai herceggel azonban mindet megváltoztat, fantasztikus és izgalmas események sorozatát indítja el.

Ugye azt hinné az ember, hogy a jövőben az orvostudomány minden betegséget meg tud majd gyógyítani. Hát ez kérem nem így van. Új Pekingben egy halálos pestit üti fel a fejét, amit ha valaki elkap, menthetetlenül belehal. Rengeteg orvos dolgozik az ellenszer kidolgozásán, segítségükre a kiborgok vannak, akik kvázi (másodrendű állampolgárok révén ugye) tökéletes tesztalanyként funkcionálnak. Cinder is bekerül a palotába, ebbe a bizonyos tesztcsapatba - hála mostohájának -, ahol olyan információkat tud meg  magáról egy hóbortos doktor segítségével, amire egyáltalán nem volt felkészülve. A palotában töltött idő alatt Kai és Cinder bimbózó románca is fejlődésnek indul, de hogy mégse legyen annyira tündéri ez a tündérmese a holdbéli királynő is a Földre érkezik, hogy különleges képességével elbájolja a herceget és meghódítsa az egész világot.

Hát igen. Ez egy teljesen új, futurisztikus beállítású mese régi köntösbe bújtatva, amely koncepció nálam teljesen telibe talált. Érdekes és izgalmas volt, a karakterek pedig fantasztikusak, csakúgy, mint a leheletfinom romantika, melyet rettentő érzékenynek és törékenynek éreztem. És hát ki más is lehetett volna a kedvenc szereplőm, mint Cinder, a bátor és független, a találékony és makacs lány, aki ahelyett, hogy nyálcsorgatva ráugrott volna a hercegre - aki minden kétséget kizáróan érdeklődést mutatott iránta -, inkább mindent megtett annak érdekében, hogy távol tartsa magát tőle, hiszen tisztában volt a társadalmi megbélyegzésével. Egy igazi hős volt, aki nem törődve magával küzdött a barátaiért és mindent megtett, hogy megállítsa a közelgő katasztrófát. Mindezt úgy, hogy közben végig tudta, hogy a „mássága” felfedésével csalódást fog okozni hercegének és még nevetség tárgyává is válik majd a szemében. Egyszóval kivételes személyiség volt ő, egy csodálatos főszereplő.
Aztán ott voltak a Cindert támogató karakterek, Iko, aki egy android volt, ragyogó humorérzékkel és szokatlan egyéniséggel, Peony, Cinder fiatalabb mostohatestvére, aki egyben az egyetlen barátja is volt, és végül a titokzatos és kissé hóbortos Dr. Erland. 

Számomra abban rejlett a könyv varázsa, hogy el tudta érni nálam az írónő, hogy érzelmileg is kapcsolódjak a szereplőkhöz. Amikor Cinder csalódottságot, félelmet és fájdalmat érzett, én is azt éreztem, és amikor a herceg tehetetlen és tanácstalan volt az ország jövőjével kapcsolatban, akkor én sem voltam okosabb nála. Általában, és ugye jó esetben a könyvek különböző érzéseket váltanak ki az olvasókból. Nos itt nálam ezekhez az érzésekhez nem kevés indulat is társult, például simán le tudtam volna üvölteni Cinder mostohájának a haját a fejéről, amikor folyamatosan alázta verbálisan azt a szegény lányt. Vagy a Hold királynőt, amikor alantas trükkjeire és csalásaira fény derült. Ő aztán igazán valós veszélyt jelentett mindenki számára a könyvben, egy velejéig gonosz, hideg és könyörtelen uralkodó volt.

Szóval nem is tudom, hogy ezek után mit is mondhatnék összegzésként. Egy nagyon erős kezdésnek érzem ezt a regényt, kíváncsi vagyok és egyben félek is attól, hogy hogyan tudja majd ezt a színvonalat tovább vinni  vagy akár tartani még 3 részen keresztül az írónő. És annak ellenére, hogy kiszámítható volt egy-két dolog a történetben, egyáltalán nem éreztem zavarónak vagy hátránynak, mert úgy csűrte csavarta az író a cselekményt, hogy az teljesen levett a lábamról és még a regény vége is tartogatott némi meglepetést a számomra.

Máshol ilyen borítókkal jelent meg a könyv


Info a további részekről:
A második rész (Scarlet) a Piroska és a farkas, a harmadik (Cress) Rapunzel, a negyedik (Winter) pedig a Hófehérke és a hét törpe meséjén alapul majd.  Mindegyiket kíváncsian várom!




Kiadó: Alexandra
Eredeti cím: Cinder - (Lunar Chronicles 1.)
Fordította: Bujdosó István
Oldalszám: 432

2012. dec. 24.

2012. dec. 20.

Dan Krokos: Hamis emlékek


Dan Krokos egy 26 éves fiatal író, akinek idén jelent meg első könyve a Hamis emlékek (False Memory), amelynek elsősorban a fülszövege volt megkapó számomra. Egy emlékezetkieséses lány természetfeletti képességekkel, genetikailag módosított fiatalokból álló elit alakulat… ezek min-mind nagyon izgalmasan hangzanak még külön-külön is, nemhogy egyben.

A történet sebessége húúúúú... még nekem is nagyon gyors volt, pedig én aztán igazán szeretem a dinamikus történetvezetést. Már a legelső oldalon bedob bennünket az író a mélyvízbe.



"Az étkezőben meglátok egy oszlopnak támaszkodó fiatal plázarendőrt. A tekintete az asztalokat pásztázza, ujjai úgy mozgatja a szegycsontja előtt, mintha furulyázna. Baljával ritmust dobol a combján. C. Lyle, a névtáblája szerint.
Odamegyek hozzá. Öt másodpercbe telik, míg rám néz.
-Helló! – köszönök neki. – Elvesztettem az emlékezetemet. Tudnál segíteni?"

A 17 éves Miranda egy bevásárlóközpontban tér magához, ahol a nevén kívül nem emlékszik semmire. Ahogy a plázában lévő rendőrrel konfliktusba kerül, a feje iszonyatosan elkezd fájni és olyan energiát bocsát ki magából, amitől a körülötte lévő emberek pánikszerűen menekülni kezdenek. A megrémült emberek között csak egyetlen fiú maradt nyugodt, Péter, aki azt állítja, hogy meg tudja magyarázni a történeteket ezért a lány követi őt egy földalatti bunkerba.

Miranda megtudja, hogy nincs egyedül ezzel a képességével, hanem három másik hasonló korú társa is ugyanezzel az erővel bír. Ők egy genetikai kísérlet részei, melynek eredményeképpen élő fegyverekké váltak. A kísérlet mellékhatásaként az alanyok memóriája törlődhet, de ezt egy olyan szérummal, amit minden nap be kell adniuk maguknak, ki tudják küszöbölni.

Ez a borító sokkal ütősebb, mint a mienk
A Rózsák - mert így hívják ezeket a különleges fiatalokat -, olyan pszicho energia kibocsátására képesek, melynek hatására, az embereket olyan mértékű rettegés tölti el, hogy mindent megtesznek azért, hogy a lehető legmesszebb kerüljenek attól a ponttól, ahol mindez rájuk tör. Az ilyen képességgel bíró emberekért vannak, akik mindent megadnának, és természetesen nem a jó cél érdekében használnák fel őket. Nos azt hiszem, hogy ennyit mondhatok el úgy, hogy ne áruljak el nagy titkokat és hogy ne gabalyodjak bele menthetetlenül ebbe a tekervényes történetbe, mert higgyétek el, hogy bele lehet.

A regény végig egy nagy rohanás és küzdelem volt, a Key Tower felrobbant és Cleveland belvárosa  háborús övezetté vált. Nem voltak elmélkedős vagy pihenős, kiálló részek, gyorsvonat módjára száguldott végig a történet. Ráadásul egyik szereplőről sem lehetett tudni valójában, hogy kicsoda és ez miatt senkiben sem lehetett megbízni - én legalábbis végig így éreztem -, ami igen frusztráló egy dolog tud lenni.

A szereplők mindegyike (és most a jófiúkra gondolok) szimpatikus volt, de semmi több ennél. Miranda iránt érezhettem volna némi empátiát az amnéziája miatt, de nem tettem, ami miatt utólag kissé lelkiismeret-furdalásom is van. Eme ”érzéketlenségemet” annak tudom be, hogy egyáltalán nem ismerhettem meg őt jobban, ami végül is nem meglepő, ugyanis maga Miranda sem tudta magáról, hogy kicsoda. Ez miatti zavara és bizonytalansága a regény végéig tapintható volt, és mindvégig a barátaira támaszkodott emlékei sötét foltjainak kibogozásában.
Amit viszont megláttam és nagyon megtetszett ebben a lányban, hogy egy rendkívül leleményes, talpraesett, kész akcióhős figura volt. Különlegesnek éreztem őt, és bevallom irigyeltem hihetetlen alkalmazkodó képességét, illetve azt, hogy milyen könnyedén újjá tudta építeni és fejleszteni csapattársaival a kapcsolatait, még emlékek nélkül is. A történetben volt némi romantika és egy gyenge szerelmi háromszög, de ezt nem éreztem annyira hangsúlyosnak, hogy ennél bővebb lére eresszem.

És hát bevallom, élvezettel olvastam a történetet esténként, alig vártam, hogy csituljon a ház, és a kezembe vehessem a könyvet, de hiába a kíváncsiság és az érdeklődés a cselekmény végkifejletét illetően, mégis hiányzott belőle számomra valami. Először úgy gondoltam, hogy talán már túl öreg vagyok én ehhez a műfajhoz, de aztán az eszembe jutottak olyan ifjúsági regények, amiknél nem éreztem ezt, sőt! Úgyhogy ezen törve a fejem, hogy vaj mi lehet ennek az oka, arra jöttem rá, hogy a regény stílusa és a mély érzelmek hiánya az, ami miatt nem ragadt magával és varázsolt el ez a történet. Túl érzéketlennek és túl - lehet, hogy ez most hülyén fog hangzani -, de hidegnek, lélektelennek éreztem. Ez lehet, hogy az miatt van, mert az író férfi vagy mert elsőkönyves vagy mindkettő egyszerre….. de az is lehet, hogy nincs is semmilyen oka, hanem egyszerűen csak ilyennek álmodta meg Krokos az egészet...... ki tudja.

Mindenesetre kíváncsian várom a folytatást, amely False Sight címen fog majd megjelenni külföldön, de csak 2013 augusztusában. 

Dan Krokos
3/5




Kiadó: Főnix Könyvműhely
Eredeti cím: False Memory
Fordította: dr. Sámi László
Oldalszám: 244

2012. dec. 16.

Isabel Wolff: Mesés ruhák kalandjai


Elég volt ránéznem a könyv borítójára és rögtön tudtam, hogy ez egy nekem való, igazi nőcis regény lesz, úgyhogy kíváncsian vetettem bele magam az olvasásba. És bár a könyv kellemes élményt és kikapcsolódást nyújtott a számomra, igazából mégsem erre a történetre számítottam. Bevallom kissé csalódtam. Na de ne ugorjunk ennyire előre, kezdem inkább a legelején.

A történet középpontjában Phoebe egy harmincnégy éves egyedülálló nő áll, akinek azzal, hogy lehetősége adódott egy vintage ruhaboltot nyitni valóra vált egy régi álma. Sajnos az élete ettől még nem volt teljesen boldog, a barátnője tragikus elvesztése - ami miatt azóta is az akkori barátját hibáztatja - örök nyomott hagyott benne.

A ruhaüzlet megnyitása után pár nappal Phoebet egy idős francia hölgy keresi fel telefonon, aki néhány régi, még jó állapotban lévő ruháját kínálja fel neki eladásra. Phoebe meglátogatja a hölgyet és a ruhái között válogatva rátalált egy régi gyermek kabátkára, melyhez az idős hölgyet láthatóan fájó emlékek kötik. Rövid ismeretség után az idős hölgy úgy dönt, hogy megosztja a lánnyal a kabátka történetét, amely a II. világháborúba nyúlik vissza... mindeközben Phoebe életében két férfi is színre lép, és ott van még számára a kissé zűrös családja mellett az üzlet vezetésével járó problémák is.

Ceil Chapman - Vogue 1956
Nos, ebben a történetben nagy szerepet kaptak a ruhák - ami a címből ítélve nem is olyan meglepő -, melyek bemutatásáról és leírásáról szóló részeket be kell valljam, hogy őszinte kíváncsisággal és érdeklődéssel olvastam. Minden ruhának saját története volt és úgy éreztem, hogy ebben a könyvben minden ruha kincset ért. Itt most nem a szó szoros értelmében értem a kincset, bár úgy is igaz lenne, hanem inkább azokról az értékekről beszélek, amit ezek a ruhák a múltból hoztak magukkal. Ennek (és a régi borok és filmek felbukkanásának) köszönhetően hiába játszódott napjainkban a történet, egy leheletnyi "régmúlt" hangulat akaratlanul is megbújt a sorok között.

A történet hősnője Phoebe egy nyíltszívű és szorgalmas teremtés volt, akinek egyszerre két férfi is csapta a szelet. Igazából egyik sem volt szimpatikus a számomra, egyik miatt sem izgultam halálra magam, hogy ugyan melyiküknek sikerül majd elnyernie a lány szívét - pedig egy igazi romantikus könyvben, ugye illene egy ilyen férfinak lennie. Nos ennek hiányában bizony így kénytelen voltam a ruhák miatt aggódni, hogy legalább azoknak sikerüljön rátalálniuk méltó tulajdonosaikra, ami nem is volt számukra oly nehéz hiszen képesek voltak megbabonázni a vásárlókat.

De térjünk vissza a két nő, Phoebe és az idős hölgy Thérse történetére, mert igazából (és többek között) róluk illetve az ő drámájukról is szólt ez a regény. Nevezetesen arról, hogy hogyan osztotta meg ez a két nő egymással szomorú múltjuk fájó emlékeit, aminek a megbeszélésével és azok apró részleteinek tisztázásával akaratlanul is segítettek egymásnak megbékélni a tetteikkel és ebből adódóan megbocsátani maguknak.

A regény több szálon fut - véleményem szerint túl sokon is -, melyekben komoly szerepet szánt az írónő a vintage ruháknak, a régi borok és a fekete-fehér filmek iránti szeretetnek, a barátságnak, a szerelemnek, a holokausztnak, és egy régi kék kabát történetének. Hiányoltam egy erős vezérfonalat, amely mentén biztosan haladhattak volna az események. A felsorolt témák mind nagyon izgalmasak és érdekesek voltak, de talán ha az írónő nem egyszerre akarta volna mindezeket beleszuszakolni ebbe a történetébe, akkor szerintem sokkal élvezetesebb lehetett volna a könyv. Mindenesetre ha valaki egy igazi vérbeli és humoros chick-lit történetre számít - mint ahogyan azt én is tettem -, akkor azokat könnyen csalódás érheti. Ezért - most, hogy már ismerem a könyv történetét - én inkább azoknak ajánlom a Mesés ruhák kalandjait, akik nem szeretik a túl sok romantikát, szívesen olvasnak szívfacsaró történeteket.... no és persze a divat szerelmeseinek.

Isabel Wolff

Kiadó: Sanoma
Eredeti cím: A Vintage Affair
Fordította: Sánta Orsolya
Oldalszám: 432

2012. dec. 9.

Bátky András: Bazsó és Borka – Borka nélkül a világ


Van nekünk ez a könyvünk, a Bazsó és Borka, aminek már az első részét is olvastuk a gyerekekkel, és hát azt kell mondja, hogy ez a mostani valahogy jobban tetszett annál, pedig anno azzal is meg voltunk elégedve. Báááár annak ellenére, hogy azt írták a könyv végére, hogy „Kizárólag szülők nélküli olvasásra!” ajánlják én vitába szállnék kicsit, mert ha mindazok, amiket ezek az égedelem ikrek tettek, netán megtetszenének az enyémeknek is és még eszükbe jutna ki is próbálni azokat, akkor bizony komolyan elgondolkodnék azon, hogy vajon hol ronthattam el.... így biztos, ami biztos alapon inkább én olvastam fel nekik némi magyarázattal tarkítva.

Szóval Bazsó és Borka még mindig rosszcsontok és eszük ágában sincs megjavulni. Persze ha ezt tennék, akkor sokkal unalmasabb lenne a könyv, és hát nem is azért olvasom én a gyerekeimnek az ikrek történeteit, hogy példát statuáljak velük, hanem kizárólag és szigorúan a nevetés és a szórakozás kedvéért.

A könyvben az előző részhez hasonlóan ugyancsak öt rövid mese található, melyek közül talán a legjobban Bazsó esete a kutyákkal tetszett. A leírás alapján tökéletesen magunk elé tudtuk képzelni vizuálisan a repülőgéphez erősített madzagon himbálódzó kiskutyát és az ezt néző tátott szájú közönséget. Persze sok múlott az előadás módomon is…. egy igazi szinkronművész veszett el bennem.

Aztán volt két olyan történet a könyvben, ahol inkább aggódtam mintsem jót szórakoztam volna az ikrek csíntevésén. Mert ugye nem biztos, hogy jó ötlet egy kukában ülve várakozni egy buszra, hogy az majd a lökhárítójára erősített kötéllel elhúzza azt, vagy épp egy kis hírnév után áhítozva bezárkózni a szobánkba és felhívni a rendőrséget, hogy terroristák tartanak túszul… szóval mindenképp érdemes elbeszélgetni a kisebb gyermekekkel, mint ahogy azt én is tettem, hogy miért nem szabad ilyet csinálni és, hogy milyen következményei is lehetnek mindennek. Ebből a szempontból hiányoltam is a szülői szigort és rendreutasítást a történetek végén.

Mindettől függetlenül elmondhatom, hogy a könyv nagyon vicces és szórakoztató volt, olyannyira, hogy a történetek végére szinte már a barátainkká is váltak az ikrek. Majd az eszünkbe jutott, hogy a mi utcánkban is lakik egy ikerpár, és akkor a gyermekeim elkezdték sajnálni az anyukájukat és az apukájukat, hogy szegényeknek mi mindent kell kiállniuk miattuk, de még mielőtt nagyon belehergelték volna magukat a sajnálkozásba megnyugtattam őket, hogy nem minden ikerpár ilyen ostoba és felelőtlen, mint Bazsó és Borka…. és hogy egyáltalán nem is kell ikernek lenni ahhoz, hogy a szülőkre a frászt hozzák a gyerekek egy-egy általuk jó mókának titulált  játékkal.  

Ami nagyon tetszik a könyvben, hogy kicsi, kényelmesen lapozható és hogy kis helyen is elfér. A rajzokat még mindig Lakatos István készítette, amiket nézve a kislányom rögtön felhívta a figyelmemet arra, hogy a gyerekek teste mennyire aránytalanul kicsi a fejükhöz képest. Persze egy ötéves kislány nem tud így fogalmazni, ez helyett azt kérdezte: Anya, miért olyan nagy a kislány feje? (tiszta Piroska és a farkas feeling), mire én azt válaszoltam, hogy hát igazából nem is tudom..... Lakatos bácsit kéne megkérdezni... ő így tud rajzolni. Tetszik? És igen, tetszett. Sajnos az illusztrációkat még mindig keveselltük, igazán juthatott volna két  oldalra egy belőlük, így nem várták volna a gyerekek tűkön ülve a lapozást, hanem olvasás közben nyugodtan nézegethették, bogarászhatták volna azt, na de ne legyünk ennyire mohók, majd hátha a következő részben.

A könyvet ajánlom kicsiknek és nagyoknak, de inkább a nagyobbaknak, az olyan olvasni tudó és mindenféle csínytevésre immunis nebulóknak, akik szeretik az e fajta humort és inkább jót mulatnak, mintsem példának tekintik Bazsó és Borka történeteit. És természetesen mivel hamarosan itt a karácsony így mindenkinek, aki a könyv kapcsán az eszünkbe jut. 

Kiadó: Manó Könyvek
Illusztráció: Lakatos István
Oldalszám: 95
Ár: 1490.-

2012. dec. 7.

2012. dec. 5.

Elin Hilderbrand: A sziget

A történet két generáció nőtagjairól szól
a bennük rejlő érzésekről, titkokról, vágyakról, bizonytalanságról… no meg persze a rejtett szenvedélyekről.

Bridie egy elvált nő, egy igazi anya típus. Két lánya van; Chess és Tate, akik semmiben nem hasonlítanak egymásra. Bridienek a lányai voltak a mindene. Szó nélkül teljesítette minden kívánságukat és ha valami bántotta őket, akkor mindig ott volt nekik lelki támaszként. Bridie nem rég vált el a férjétől és próbált a saját lábára állni. Mindig hű feleség volt és mindig a család volt az első az életében, de ahogy felnőttek a gyerekek egyre boldogtalanabbá vált és a férje is túl elfoglalt volt, hogy kellő figyelmet szenteljen neki. Aztán megismerkedett egy férfival, aki segítségével újra nőnek érezhette magát. A magányossága és a céltalansága huss... pillanatok alatt elszállt, de persze túl szép is lenne, ha minden tökéletes lenne...

Aztán itt van nekünk Chess, Bridie idősebb lánya, aki mindenki nagy megdöbbenésére az esküvője előtt pár nappal szakít a vőlegényével, aki nem sokkal később sziklamászás közben halálos balesetet szenved. Chess úgy gondolja, hogy a volt vőlegénye halála nem baleset volt, hanem öngyilkosság, ami miatt bűntudat gyötri, és mély depresszióba esik. Anyja kezdeményezése, miszerint töltsenek el egy hónapot Tuckernuckba, azon a gyönyörű szigeten, ahol a család ősi tengerparti háza áll, ebben a helyzetben rendkívül jó ötletnek bizonyult. Bridie bízik benne, hogy a sziget gyógyító hatással lesz a lányára és az együtt eltöltött idő is közelebb hozza őket egymáshoz.

Chess sérült lelkének ápolására segítségként Bridie elhívja testvérét Indiát is a szigetre, aki még mindig nem heverte ki a férje öngyilkosságát, hiába történt mindaz 15 évvel ezelőtt. Bridge abban bízik, hogy talán a nővére jobban a segítségére lehet a lányának, hiszen ő is hasonló tragédián esett át annak idején. India egyébként egy művészeti iskolában tanít, ahol nemrég megismerkedett egy fiatal hallgatóval, aki miután lefestette őt mesztelenül, erotikus képzelgései támadtak a lány iránt és viszont. Ezek az érzések felkavarták őt, és ezeknek az érzéseknek következményi voltak. Így Inida jobbnak látta, ha egy kis időre kivonja magát a forgalomból és örömmel fogadta el húga meghívását.

És itt van még nekünk Tate, Bridie kisebbik lánya, aki  régóta vágyik már vissza a szigetre, ezért is csatlakozik rögtön a családhoz. Tate sikeres számítógépguru, aki harminc éves kora ellenére még mindig érzelmileg nem léptett túl a tinédzser koron. Mély nyomott hagyott benne, hogy a nővére árnyékában kellett felnőnie, aki mindig is szebb és népszerűbb volt nála. Most, hogy visszajöttek a szigetre, és Tate újra találkozik a 10 évvel ezelőtti szerelmével, aki a családi ház karbantartását végezte az ő távollétükben, újra feltörnek benne a régmúlt érzései, és egyúttal gyerekes féltékenység gyötri a nővére miatt. Nehezen tudja felnőtt módjára kezelni a dolgokat, nem tudja, hogy hogyan lehetne boldog a nővére árnyékában, de kitartóan próbálkozik.

Négy nő, egy magányos szigeten, egy öreg házban, aminek minden szobája és zuga telis-tele van emlékekkel.  A házon keresztül megelevenedik a család múltja, - amit az olvasó nem kis részletességgel ismerhet meg - és a jelene, amit ugyancsak nem kis izgalommal követhet nyomon.

Az író váltakozó szemszögből és fokozatosan engedte felfedezni az olvasó számára a szereplők titkait és gondolatait, ami rendkívül jó fogás volt a részéről, mivel ez miatt roppant élvezetessé és érdekessé vált a történet. És bár az első 100 oldal után úgy gondoltam, hogy a könyv tempója a kényelmes és a már-már lassú határán lavíroz, az utolsó 100 oldalt mégis egy szuszra kellett elolvasnom, egyszerűen nem bírtam letenni.  Mint már fentebb említettem a szerző nem fukarkodott a szereplők múltjának és családtörténetének a bemutatásával és ha kezdetben egy kicsit sérelmeztem is mindezt, a történet végére beláttam, hogy szükség volt rá, hiszen mindez hozzájárult ahhoz, hogy jobban megértsük és megismerjük ezeket a nőket... a lelküket, az érzéseiket és a motivációikat. Ettől váltak a karakterek igazán gazdaggá.

A négy nő közül Tate és Chess története volt a legromantikusabb számomra, őszintén sajnáltam, hogy Chessé tragédiával végződött. Az ő titkos életérő szóló naplóbejegyzések igazán nagyon izgalmasak voltak  és azzal, hogy ezeket  az író mindig megszakította a következő szereplőről szóló résszel, csak még jobban fokozta az olvasó kíváncsiságát a lány titkát illetően.

Mind a négy nő különböző problémákkal küzdött, és én izgultam értük. Mindegyikért. Végig abban reménykedtem, hogy mindnyájan megtalálják majd a helyes utat, és mivel családtagok voltak, így ennek megfelelően támogatták és bántották egymást, ami néhol nevetést, néhol pedig egy-két könnycseppet csalt az arcomra.
  
Na és hogy mindegyik nő boldogan tért-e haza a szigetről? Azt nem árulhatom el, de azt igen, hogy mielőtt a nyár véget ért a szigeten, régi szerelmek lobbantak lángra, drámai igazságok derültek ki, és új szerelmek láttak napvilágot.

Elin Hilderbrand



Kiadó: Pioneer Books
Eredetí cím: The Island
Fordította: Hollósy Éva
Oldalszám: 400

2012. dec. 3.

Alex T. Smith: Claude vidéken

Claude-ot és Bolyhos Zokni uraságot mi már régóta ismerjük. Első közös kalandunkat a városban éltük át velük, ahol Claude azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy leleplezett egy tolvajt és később – ki gondolta volna - még rejtett orvosi képességeiről is tanúbizonyságot tett. Aztán nem kellett sokat várnunk és ismét hírt kaptunk felőlük, mégpedig egy nyaralásuk alkalmával, ahol nem mondom, volt ám nagy riadalom a strandon meg izgalmas kincskeresés kétes kinézetű kalózokkal. Legutoljára a cirkuszból hallottunk felőlük, miszerint egy alkalommal, mindenki nagy örömére megmentették az esti előadást, de természetesen csak az után miután azt teljesen tönkre tették.

Szóval nem egy unalmas figura ez a kissé dundi, piros pulcsis, micisapkás kutyus és az ő hűséges barátja Bolyhos Zokni uraság. Mindig történik velük valami, ami megnevetteti a gyermekeimet és bevallom jómagamat is. Ebben a kötetben Claude vidékre ruccan  látogatóba, pontosabban egy Gyapjasfar(!) - először azt hittem, hogy rosszul látok – nevezetű tanyára, ahol billegő fenekű tyúkokkal, csak szép szóra hallgató birkákkal és szépülni vágyó disznókkal találkozott. No meg Tehénlepény asszonysággal, aki a boldog tulajdonosa mindennek. Claude élvezte a vidéki életet, örömmel gyűjtötte be a tyúktojásokat, miközben élvezettel nézte a tyúkok billegő farát, boldogan bújt bele a juhokat terelő pásztorkutya bőrébe… és lovagolt és malacokat fürdetett és persze életet is mentett.

Ezen a képen nem látszik, de az a csirke, ott a tyúkólban
szemüveges!
Bevallom már nem emlékszem, hogy Bolyos Zokni uraság az előző részekben is ennyire magasan hordta volna-e az orrát (ha igen, akkor elnézést kérek tőle), de most kifejezetten amolyan „úri” zokninak tűnt nekem, aki olyan gyenge kifogásokkal próbált kicsusszanni a tanyasi munka örömei alól, mint például, hogy „rettenetesen sajog a térde” vagy hogy nem szeretné bepiszkolni a bolyhait... na de mindezek a rigolyák, nyafogások és a vidéki élet ellen való kifogásai tették őt viccessé és szerethetővé, no meg persze az, hogy nem átalkodott önéletrajzi regényírásra adni a fejét.
Hát igen, belátom, lehet, hogy mindez kissé bugyután hangzik, de higgyétek el, hogy mégis működik, méghozzá zseniális módon, mert szeretik a gyermekeim Claude-ot és az ő büdös zokniját, megnevetteti őket és leköti a figyelmüket.

Disznószépségversenyre való készülődés...
A könyv illusztrációi még mindig szellemesek és nagyon eredetik, tökéletesen együttműködnek a szöveggel és egyben ki is egészítik azt. Az új karakterek, mint mindig, most is nagyon jól sikerültek, olyan igazi Alex T. Smithesek, akinek a stílusa és a grafikája roppantul tetszik. (Annyira kíváncsi lennék más könyveire is.... vajon ott milyen szereplőket és stílust használ(?)…)

A könyvet annak ellenére, hogy a nagyobbik gyermekem is el tudta volna olvasni, a nagy betűméret és a szellős tördelés miatt, mégis én olvastam fel nekik. Hogy miért? Mert bár a történet nem túl bonyolult, tele van humorral, és szerintem nagyon sok múlik azon, hogy azt a szülő, hogyan adja át a gyermekeinek. Szeretek belemenni olvasás közben a játékba és hozzáadni az élményhez egy kis hangsúllyal vagy hangszín változtatással, amit nem csak én, de a gyermekeim is nagyon élveznek, és ez a könyv tökéletesen megfelel erre a célra. És ha ezzel még élvezetesebbé és viccesebbé tudom tenni a felolvasást, akkor miért is ne tenném? 
Atya.. ég, csak nem egy háromszög fejű
kutyát tart a kezében!
:P

Eredeti cím: Claude on the Country
Fordította : Tooth Benedek
Oldalszám: 96

2012. nov. 30.

Tipi-Tapi dinó a soha viszont nem látásra!


Pár napja fedeztem fel magamnak Kovácsovics Fruzsina hangját és zenéjét, igaz ezt előttem már hivatalosan is megtették mások (egy televíziós tehetségkutató kapcsán még 2007-ben)….. de ugye erre szokták mondani, hogy ami késik, az nem múlik. Szóval pár napja a férjem hozott egy lemezt, történt mindez egy teljesen nyugodt, mondhatni "idilli" családi vasárnap, amikor is a gyerekek - szokásukhoz híven - épp egymást bosszantották, ami aztán engem kezdett felettébb bosszantani, persze közben folyt itthon a mindennapi élet, a pörkölt épp készült odakozmálni, a mosatlan halmokban állni a vasalni való pedig hegyekben…. szóval nem is ezt akartam mondani, hanem hogy a férjem elindította ezt a cédét és mire a végére értünk olyan össznépi táncot járt a család apraja nagyja, hogy ihaj!

Vannak olyan zenék, amit ha az ember többször hall, azt előbb utóbb megtanulja és jó esetben, mondom jó esetben "megszereti", de inkább megszokja…. sokat szokott lendíteni a dolgon hogyha még a csapból is az folyik, de Fruzsina dalaival nem ez a helyzet. Az ő zenéje annyira fülbemászó és a dalok szövege annyira vidám, vicces és lendületes, hogy azok első hallásra belopják magukat az ember szívébe. 

Azt olvastam Fruzsináról, hogy óvodapedagógus lesz vagy már az is… kitudja? Igazából nem is ez a lényeg hanem, hogy a gyerekek nyelvén énekel és nem utolsó sorban gyönyörűen, amely jelenséggel valljuk be, mostanában nem igen lehet találkozni. Ha meghallgatjátok a lemezét rögtön tudni fogjátok, hogy miről is beszélek. Árad az zenéjéből és a dalok szövegéből a szeretet és hogy ezek a dalok tényleg a gyerekeknek íródtak. A szövegírókat pedig őszintén irigylem azon képességük miatt, hogy még mindig gyermeki szemmel tudják nézni a világot, amit én már rég elveszítettem útközben, de Fruzsina dalait hallgatva néhány darabját újra megtaláltam.

A lemez az Elfeledett mézescsók és ezt a dalt  tessék róla meghallgatni!

Álomtáncom

Tegnap éjjel az ágyikómban,
Lefekvésnél én azt kívántam,
Mikor anya leoltja a nagy lámpát,
Küldjön értem egy angyalkát..

Anya kiment, álmos lettem,
Túl sötét volt, kicsit féltem,
Majd hirtelen, nagy fénnyel,
Leszállt az angyal, eljött értem..

Megfogta a kezemet, én becsuktam a szememet,
Úgy másztunk ki az ablakon
A pizsamámban, ahogy voltam,
Kinn a tetőn ácsorogtam,
Vártam, mi lesz a folytatás..

A szárnyára ültem, felrepültünk,
Repülés közben énekeltünk,
Megérkeztünk egy másik világba,
Bárányfelhők országába

Láttunk sok-sok színes békát,
béka-táncuk eltáncolták,
Bal lábat a jobb után,
A nagyi is ott volt, felhőből volt,
Felhő-csókot reám csókolt, rétest sütött, meggyeset...

Táncikáltunk körbe-körbe,
Barátom lett egy görbe törpe,
Furulyáztunk kánonban, autót vezettem a városban,
Fagyit nyaltam, búvárkodtam, felhő tóban vitorláztam, felhő folyóban úsztam én,
Fára másztam, bukfenceztem, párnák között hemperegtem,
Láttam katicát, pettyeset...

Majd hirtelen reggel lett, anya bejött és ébresztett
Én felkelek, ígérem, de most az álmom el kell mesélnem...
Felhő országban jártam,
És képzeld, anya, annyi csuda dolgot láttam:

Éjjelt, nappalt áttáncoltam,
Szalmabálán ugrándoztam,
Ruhámat a vízbe dobtam,
Meztelenül futkároztam,
Futrinkával fogócskáztam,
Csillagokkal dobálóztam,
Szivárványon kézen álltam,
Jó hangosan kiabáltam!
Forogtam és elszédültem,
Puha fűbe hátradőltem,
Lámát láttam, szedret szedtem,
Bodzát ettem, kecskét fejtem..

Jajj, Anya, holnap ugye eljössz velem te is!

Az összes többit pedig itt találjátok.



2012. nov. 25.

Alexandra Fischer-Hunold: Rozália királykisasszony és a titkos recept

Alapvetően ódzkodom a nagyon rózsaszín dolgoktól, még így is, hogy van egy kislányom aki a változatosság kedvéért, kifejezetten vonzódik hozzájuk. De gondolom, hogy ez egy lányos családnál nem újdonság. Hiába küzdök az ellen, hogy ne vegyük meg a legrózsaszínűbb ruhát és cipőt, vagy a legrózsaszínűbb babát és különböző kütyüket, a könyvekről már nem is beszélve (még a fagyiból is csak a rózsaszínű a legjobb) mégis mindig becsúszik valami, melyek többsége után nem győzőm szívni a fogamat, hogy lám-lám..... ismét bedőltünk, és ismét megvettük, de csak azért, mert olyan szép rózsaszín. Egy idő után aztán beláttam, hogy az ellenállásom hiábavaló és elgondolkodtam azon, hogy miért is? Mármint küzdök. A rózsaszín ellen? Hiszen, ha jobban belegondolok, akkor ez a „rózsaszín időszak” az egyik legszebb, ha nem a legjobb időszak a lányom életében (amit a kereskedelem teljes mértékben ki is használ) és egy idő után úgyis kinövi vagy legalábbis nagyon remélem... szóval, akkor mire is ez a nagy ellenségeskedés? Csak túl kell élnünk. Vagy nem?

De visszakanyarodva a könyvekre és az előítéleteimre, mindebből csak azt szerettem volna kihozni, hogyha egy gyerekkönyv borítója szégyentelenül rózsaszín és királylányos, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy az hatásvadász vagy akár bugyuta lenne, úgyhogy kár is volt idegenkednem és félnem ettől a könyvtől, mert itt a külcsín mellett a belbecs is megvan.

A történet Rozáliáról szól, akiről két dolgot kell tudni. Először is, hogy olyan finom csokoládétortát tud sütni, hogy mind a 10 ujját megnyalja utána az ember. Másodszor pedig azt, hogy amióta az eszét tudja, mindig is királykisasszony szeretett volna lenni. Nos a cukrász hajlamát nagy valószínűséggel a cukrászcsaládjától örökölte, és biztos egy nagy adag tehetség is hozzájárult a sikereihez. Arra pedig, hogy királylány legyen sajnos semmi esélye, mivel az apja nem egy király, hanem egy cukrász. Ennek ellenére azonban életének ezen álma hamarosan valóra válik és egy ajándékba kapott zenélő óra segítségével Meseországban találja magát, ahol olyan jó ismert mesehősökkel találkozik, mint a Csizmás Kandúr, Holle anyó, Jancsi és Juliska és még sorolhatnám. Ezek a mesehősök Rozália segítségét kérik az őket elátkozó gonosz boszorkány ellen, aki olyan átkot szórt rájuk, amelytől elfelejtették a meseszövegüket. A feladat nehéznek bizonyul, de Rozália nem esik kétségbe, mert van ám egy-két trükk a tarsolyában, amiről senki nem tud. Többek között egy titkos recept...

És most vessetek meg, de azzal a banálisan hangzó mondattal szeretném kezdeni a könyvről alkotott véleményemet, hogy ez egy nagyon jó mesekönyv volt.

A történet kilenc fejezetből áll, melyeket úgy osztottunk fel, hogy minden napra jutott egy. Valamennyi oldalon színes képek találhatók, melyek aranyosak, bájosak - még én is szívesen elnézegettem őket - a legnagyobb előnyük pedig, hogy gyönyörűen alátámasztják a szöveget. A könyv betűmérete változó, a hosszabb szöveges részek felolvasását a szülőknek szánták a szerkesztők, míg a nagyobb és a színes részek elolvasását - amik Rozália gondolatait és mondatait tartalmazza - pedig az olvasni tanuló gyerekeknek.

Semmi kétség, jól ki van ez találva!

A könyvben nemcsak a közös olvasás örömének a lehetősége rejlik, hanem a gyermek első olvasási élményéhez is megfelelő választás. A vastagon szedett szövegrész nem túl sok, így nem veszi el a még nem túl magabiztos csemeték olvasási kedvét és biztos vagyok benne, hogy az érdekes és izgalmas történet pedig ösztönzőleg hat majd rájuk. Mindezek figyelembe vételével szívből ajánlom ezt a könyvet a kisiskolások számára, hiszen amellett, hogy fejleszti az olvasási készségüket, a könyv elolvasása sikerélményt is nyújthat a számukra. Még akkor is, ha mindez szülői közreműködéssel történik.

A könyv egy új sorozata az Olvass velem! első része. Érdemes lesz figyelni a többire is!



Eredeti cím: Prinzessin Rosalea und das Geheimrezept
Fordította: Mesés Péter
Oldalszám: 88

2012. nov. 21.

Amy Kathleen Ryan: Ragyogás


A távoli jövőben a Föld haldoklik. Hogy az emberiség megmeneküljön, két űrhajó indul útnak, egy év különbséggel; az Új Látóhatár és az Empyreum. Céljuk, hogy a hajókon tartózkodó fiatal, tehetséges és lelkes emberek egy távoli bolygón letelepedve benépesíthessék azt, és új életet kezdjenek rajta.  A két hajónak elvileg nem szabadna találkoznia egymással, ez azonban mégis megtörténik, ami az Empyreumon utazókat nyugtalansággal tölti el. Senki nem tudja, hogy miért várta be őket az Új Látóhatár, egészen addig, amíg meg nem támadják őket és az összes lánygyermeket el nem hurcolják a hajóról. A támadásban szinte az összes felnőtt meghal, és a hajó is jelentős károkat szenved. A túlélő fiúgyerekekre vár a feladat, hogy a hajót elvezessék, és a lányokat visszaszerezzék. Ezeknek a fiatal fiúknak azonban hiányoznak a szüleik, a lánytestvéreik és a barátnőik. Teljesen össze vannak zavarodva és kétségbe vannak esve. Vezetőre van szükségük, egy olyan emberre, aki lelket önt beléjük, aki célt tűz ki eléjük. A feladatra jobb híján két ember is alkalmasnak bizonyul, akik közül az egyiket (Kierant) túl szánalmasnak, míg a másikat (Sethet) pedig kissé pszichopatának éreztem.

Eközben az Új Látóhatáron hősnők, Waverly lesz a biztos pont, az elrabolt lányok többségének a szemében. Benne hisznek, és benne bíznak. Waverly nem hiszi el, amit az Új Látóhatár kapitánya be akar nekik mesélni, miszerint az „elrablásuk” csak egy mentőakció volt a megsérült Empyreumról, ahol sajnos a többiek mind odavesztek.

A támadás előtt az Empyreumon Waverly és Kieran egy párt alkottak, már a házasságukat tervezgették, de ez a tragédia mindent megváltoztatott. A két fiatal elszakadt egymástól és mindkettejük vállára mázsás súlyként nehezedett a felelősség. Kieranra az  Empyreumen lévő legénység vezetése és irányítása miatt, míg Waverlyre az elrablói hajóján lévő lányok összefogása és szabadulásuk tervének a megvalósítása miatt.

A könyv ajánlója kapcsán a következőt olvastam:

GLOW begins the most riveting series since The Hunger Games.

Nos. Hogy mi köze a kettőnek egymáshoz? Azon kívül, hogy hatásvadász, amire egyébként semmi szükség, mert nagyon jó könyv? Szerintem az égvilágon semmi, nem is értem, hogy miért említik egy lapon a kettőt. Hacsak nem azért, mert mindkettő hangulata sötét és ijesztő. Katniss történetét sokkal kidolgozottabbnak és (ez most hülyén fog hangozni a könyv cselekményét ismerve), de lágyabbnak éreztem. Ebben a könyvben nem csak Waverlyn volt a hangsúly, nem csak az övé volt az egyedüli főszerep. A két fiú, Kieran és Seth is jelentős befolyással bírtak a történetre. Kieran "megvilágosodása", Sethel vívott személyes harca, és a két fiú hatalomért folytatott küzdelme ugyan olyan fontos részét képezte a történetnek, mint a lányok elrablása és az ellenük elkövetett szörnyűségek. 

A regény középpontjában egyértelműen nem a romantika áll, hanem az emberi kegyetlenség és hazugság, az emberek manipulálása és megtévesztése. Szerintem nem túlzok, ha azt mondom, hogy az emberi természet legsötétebb bugyraiba nyerhettünk betekintést e történet kapcsán. A cselekmény gyors tempójú, felváltva lehetünk tanúi, hol Waverly, hol pedig Kieran szemszögéből a hajókon történt eseményeknek. Kezdetben meg voltam győződve arról, hogy micsoda sorcsapás és kegyetlenség érte az Empyreumon utazó embereket, majd szép lassan, ahogy egyre több információt megtudtam az ellenség motivációját illetően, egyre jobban elborzadtam és ledöbbentem, hogy micsoda gaztettekre képes az ember a "jó cél" érdekében. Nem tudnám megmondani, hogy melyik hajó kapitánya volt a nagyobb gazember.

A könyv magával ragadó, tele van feszültséggel és drámával, melynek köszönhetően rengeteg kérdés merülhet fel az olvasóban a szereplők által helyes és helytelennek vélt tettek jogosultsága kapcsán. Nem beszélve arról, hogy jó pár vallási kérdést is felvet az írónő, miszerint mondhatja e bárki, hogy ő Isten kiválasztottja, és ha már így áll a dolog, akkor mikor válik egy ilyen vezető veszélyessé. Mindenesetre egy dolgot jó ha szem előtt tartunk olvasás közben: minden éremnek két oldala van, semmi sem tisztán fekete vagy fehér.

Ui.: Nem tudom, hogy egy tizenéves mennyire érzi át és érti meg a szereplők tetteinek a súlyát és következményét. Mindenképp "idősebb fiataloknak" ajánlanám a könyvet.

Amy Kathleen Ryan




Kiadó: Maxim Kiadó
Eredeti cím: Glow (Sky Chasers 1.)
Fordította: Sóvágó Katalin
Oldalszám: 352

2012. nov. 19.

2012. nov. 15.

Joss Stirling: Lélektársak – Sky


Sky csak arra emlékszik a gyerekkorából, hogy nagyon meg akartak tőle szabadulni. Kitették egy kocsiból az útszélére és ráparancsoltak, hogy maradjon csendben különben visszajönnek érte. Sky ekkor 6 éves volt. Nem emlékezett a szüleire, a nevére, sem azokra, akik ezt tették vele. Tízéves korában került a mostani szüleihez, akik ugyan egy kissé hóbortosak, olyan igazi művész lelkek, de mit számít ez ha Sky otthonra lelt mellettük.  Amikor egy kedvező állásajánlat miatt a család Londonból  Coloradóba költözik, Sky-nak ismét előröl kell kezdenie mindent, ismét egy új helyre, új emberek közé és új környezetbe került. Legnagyobb problémája – tizenéves révén - az iskolába való beilleszkedés és helytállás, az új barátok keresése volt. Mivel a múltjából csak fájdalmat és szomorúságot hozott magával, így kissé zárkózott és visszahúzódó lány volt, a jó kapcsolatteremtés nem igazán volt az erőssége. Amikor az iskola legvadabb és legjóképűbb fiújának a figyelme rá terelődik, akinek a gondolatait még néha hallja is a fejében, és a fiú is az övéit, akkor Sky kétségbe esik, nem érti, hogy mi történik vele. Ekkor még halvány fogalma sem volt arról, hogy milyen megpróbáltatások várnak még rá, nem beszélve a rejtett természetfeletti képességeiről.

Szerettem olvasni ezt a könyvet, izgalmas volt és érdekes, a stílusa gördülékeny, világos és szórakoztató. Nagyra értékeltem, hogy nem ismételt agyon  mindent a szerző, ami a mostanában általam olvasott YA regényekre oly jellemző volt. Felüdülés volt érezni, hogy az író nem nézi debilnek az olvasóját és elhiszi, hogyha a tényeket és az összefüggéseket csak egyszer írja le, az is elég lesz ahhoz, hogy azt bárki megértse. A könyvben nincsenek vámpírok, vérfarkasok, démonok, bukott angyalok, szellemek meg ki tudja még milyen paranormális lények, hanem van nekünk két kamasz szerelmesünk, meg rajtuk kívül, néhány pár emberünk, akiket exra  érzékeléssel áldott meg a sors. Vannak, akik ezt a jó cél érdekében használják fel és vannak, akiket nem épp a jó szándék vezérel rejtett képességeik alkalmazásánál.

És ha már a szereplőknél tartunk, akkor őszintén elmondhatom, hogy mindegyiket  szerettem, még a gonoszakat is, azért mert gonoszak voltak. Sky és Zed kifinomult humorérzéke pedig teljesen levett a lábamról, olyan őszintének és természetesnek éreztem. (A humor az én vesszőparipám) Az instant szerelmet bojkottálóknak pedig jó hír, hogy itt bizony a szerelmesek kapcsolata fokozatosan alakult ki, azaz először – úgy ahogy kell - izgatták egymást,és csak aztán habarodtak egymásba.

Sky az a tipikus "aranyos" karakter volt; apró termetű, szőke, hosszú hajú, az a fajta cuki kislány, akit nem mindig vesznek olyan komolyan, mint ahogyan azt ő szeretné. No persze a gátlásai és a szorongásai miatt nem is volt könnyű eset. Zed pedig ááááá…… szintén tipikus, abból a "jóképű rosszfiú" fajtából, aki fekete bőrdzsekiben és motorral kergeti a lányokat az ájulatba. Tudom, hogy mindez elcsépelten hangzik, de ebben a történetben higgyétek el, hogy még mindig működik. Meg aztán a szereplőknek sem volt könnyű dolga egymással, ami szintén arra utal, hogy nem egy "azonnali szerelemről" van itt szó. Nem könnyen lehetett meggyőzni Sky-t, hogy ő egy savant (különleges képességekkel rendelkező ember, akinek valahol van egy igazi lélektársa), bizony nem kis erőfeszítésébe került Zednek, mire ezt megértette Sky-al és elnyerte a lány bizalmát.

A karakterek jól kidolgozottak és hiába Sky és Zed áll a történet középpontjában mégsem csak az ő intenzív melodramatikus szerelmük viszi el a hátán a történetet, hanem Zed és az ő népes és felettébb érdekes és rejtélyes családjának ( 7 fiú egy családban.... mindegyiket imádtam!) a rossz oldalon álló kellően negatív és félelmetes szereplőkkel folytatott közös harca és az ebből adódó bonyodalmak is jelentős szeletet hasítottak ki a cselekményből.  

A szerző egy olyan különleges világot hozott be a mi világunkba, amiben nem a különleges lényeké volt a főszerep, hanem a különböző képességekkel: jövőbe látás, gyógyítás, az emberek emlékeiben való olvasás, gondolatolvasás, telekinézis…. erőkkel bíró embereké. 

Különleges és egyedülálló történet volt, ami kellemes meglepetés volt a számomra. Kíváncsian várom a következő Benedict testvér történetét, hogy vajon hogyan és hogy egyáltalán megtalálja-e a lélektársát.(De szerintem a válasz egyértelmű.)

Joss Stirling
 
Kiadó: Manó Könyvek
Eredeti Cím: Finding Sky
Fordította: Totth Gitta
Oldalszám: 346

2012. nov. 10.

Kimberly Derting: Eskü

A történet egy távoli jövőben, Ludania államban játszódik, ahol egy könyörtelen, mágikus erővel bíró uralkodó Sabara királyné ül a trónon. A több száz éves királyné csak úgy tudja magát életben tartani - mielőtt a megöregedett teste felmondaná a szolgálatot -, hogy mindig egy fiatal lány (de nem ám akármilyen!) testébe menti át az „eszenciáját”. Mint említettem, igen kegyetlen volt ez a királyné, így hát okkal félhetett a lázadásoktól, melyek elkerülése érdekében egy szigorú kasztrendszert vezetett be. Minden kasztnak saját nyelve volt, így a különböző kasztból származó emberek nem érthették egymás szavát, az alacsonyabb kasztból származók pedig még csak fel sem nézhettek, miközben egy magasabb osztálybeli beszélt hozzájuk. Ellenkező esetben halál várt rájuk. Lehet, hogy ez a kasztos dolog most kicsit úgy hangzik, mintha a jobb kezemmel vakarnám a bal fülemet, de higgyétek el, sokkal egyszerűbb, mint gondolnátok.

Aztán van ám nekünk egy hősnőnk is Charlaina, aki azzal a különleges képességgel született, hogy valamennyi kaszt nyelvét érti. Amikor egy szórakozóhelyen Charlie találkozik Max-al, A titokzatosésjóképűidegennel, aki egyébként egy ismeretlen nyelvet beszélt, rögtön a hatása alá került. Persze ez Max-nál sem történt másként, sőt(!) onnantól kezdve vigyázó tekintet Charlie minden lépését követte.

Sajnos azt kell mondjam, hogy nem igazán taglózott le ez a történet. (Lehet, hogy túl sok jó kritikát olvastam róla és így igen magasra tettem a mércét.)

Igazából az alapötlettel semmi problémám nem volt, a megvalósításával viszont annál több. Ami a legjobban zavart, hogy nagyon kevés információt adott a szerző a környezetről. Nem tudtam kellő intenzitással magam elé képzelni a várost, a házakat, az utcákat, az embereket és azok ruházatát, az iskolát és ahova a fiatalok szórakozni jártak, amely részek szerintem annyira nem is illettek ebbe a világképbe. Szóval nagyon kevés támpontot kaptam ahhoz, hogy egy igazi színekkel, szagokkal és élettel teli világot képzelhessek el magam előtt, ami úgy igazán egyben van…. de az sem kizárt, hogy csak az én fantáziám ilyen szegényes. Talán ez volt az elsődleges oka annak, hogy nem tudtam a könyvben elveszni. Pedig akartam, tényleg nagyon szerettem volna.

Aztán ott volt a hullámzó történetvezetés, ami ugyancsak hullámzó érzéseket váltott ki belőlem. Voltak részek, amik nagyon tetszettek és ahol kíváncsian vártam a folytatást, és voltak részek, ahol úgy éreztem, hogy hirtelen leült a történet, ami miatt az érdeklődésem is alább hagyott...... de ez főként a regény első felénél volt jellemző. 

Nem titok, hogy szeretem a romantikát és az instant szerelemmel sincs semmi problémám, ha az halad valami felé vagy ha az legalább valami változást mutat, de  ebben az esetben ez a szerelem beragadt és toporgott mint az a bizonyos tojós tyúk. Charlie kezdet már az idegeimre menni Max állandó elutasításával és az iránta érzett érzelmei ellen való állandó küzdelmével (bevallom már sajnáltam Max-ot ez miatt), míg Max, ezzel mit sem törődve (ha kidobnak az ajtón bemászok az ablakon elv alapján), mint egy hűséges kiskutya követte a lányt. 

De hogy valami jót is mondjak a könyvről; a második rész már határozottan jobb és dinamikusabb volt, mint az első, bár a záró felvonásból számomra hiányzott a spiritusz és az epilógus sem igazán keltette fel az érdeklődésemet a következő rész után. Nem azt mondom, hogy egy borzasztó cliffhangerrel kellett volna végződnie, de ennél azért jobban is felcsigázhatta volna a szerző az olvasó érdeklődését.  

Összességében annak ellenére, hogy visszaolvasva az értékelésemet szinte csak a negatív élményeimről írtam, mégis egy szórakoztató, közepesen jó könyvhöz volt szerencsém, ami a rengeteg hibája ellenére is megér egy próbát, de senki ne várjon tőle részletekig kidolgozott világképet és hozzá való szép szerelmet csak egy könnyen fogyasztható, "egyszer olvasós" történetet.

Kimberly Derting



Kiadó ÉTK Kiadó
Eredeti cím: The Pledge
Fordította: Kocsis Anikó
Oldalszám: 320

2012. nov. 7.

2012. nov. 4.

Október havi beszerzéseim

Kicsit késve jelentkezem most ezzel a poszttal, de szerintem ez a kutyát nem érdekli, a lényeg, hogy itt van, és hogy ez a hónap sem telt el úgy, hogy ne kaptam vagy vettem volna könyveket. Na de először is egy nagyon kellemes élményemet szeretném megosztani veletek, amit egy könyves rendezvény kapcsán volt szerencsém átélni. 

A Park Kiadó, a Bookline és a XXI. Század Kiadó közösen egy bloggertalálkozóra invitált pár héttel ezelőtt, amit mondanom sem kell, hogy örömmel fogadtam el. Bevallom, nem kis szerepet játszott ebben az is, hogy végre lehetőségem adódott találkozni azokkal a bloggerinákkal, akikkel ezidáig csak az éteren keresztül volt szerencsém kommunikálni. Nem akarom túlspilázni a történetet, csak nagyvonalakban mesélném el, hogy kik voltak ott és hogy miről is szólt a találkozó.
A rendezvényen a kiadó szerzői mutatták be a már megjelent könyveiket és természetesen pár szót ejtettek a jövőbeni terveikről is. 
Ezen a képen láthatjátok, hogy kik voltak a vendégek...... balról kezdem a sort.

képre katt és nagyobb lesz
A beszélgetés irányítója Rényi Ádám a XXI. Század Kiadó társtulajdonosa volt. Mellette Papp Diána nevet felhőtlenül (arra már nem emlékszem, hogy min....), aki a Szerdán habcsók és a Bodza Bisztró könyvéről mesélt nekünk. Majd Török Andrást láthatjátok a Budapest könyv szerzőjét, aki többek között arról is beszélt, hogy mivel is lett több ez a könyv az előzőeknél, hogy miért írta és hogy kinek ajánlja, illetve megemlítette azt is, hogy ebben a kiadványban szerinte sok olyan műemlékkel és városrésszel fognak majd találkozni az olvasók, amiket ezidáig talán észre sem vettek - gondolt itt a pestiekre -, hiába mentek el nap, mint nap mellette vagy alatta. Majd Nagy Szilvia következik, akit muszáj együtt említenem a sorban üllő utolsó, szemtelenül fiatal hölggyel Szabó Anna Eszterrel, akik ketten az Egyetemista lány támogatót keres c. könyv szerzőpárosa, és akik nagyon kedvesek és közvetlenek voltak. Minden arcpirító kérdésünkre gondolkodás nélkül válaszoltak, és olyan, számomra is megdöbbentő dolgokat meséltek egy-két riportalanyukról, hogy azon magam is meglepődtem, pedig láttam én már karón varjút... nem is egyet. Aztán a képen nem látható, de mi a technika csodájának  köszönhetően (nevezzük csak skype-nak) láthattuk és hallhattuk is Kordos Szabolcsot, a Luxushotel, Hungary és a Taxisvilág, Hungary könyvek íróját, aki nem titkolta következő könyvének a témáját, amire erős a gyanúm, hogy szintén vevő leszek. Végül, de nem utolsó sorban Bárdos András zárta a beszélgetés hivatalos oldalát, aki Kern András - Ezt nem lehet leírni! című új könyvéről és magáról Kern Andrásról is mesélt néhány rövid és érdekes történetet, ami szerintem kivétel nélkül felkeltette mindenkinek az érdeklődését, aki ott volt a találkozón.
Szóval nagy élmény volt ez nekem, arról már nem is beszélve, hogy micsoda könyveső volt a rendezvény végén. Ezeket hoztam magammal.


A hónap elején még rukkoláztam is, de most már csak mint külső szemlélő figyelek rá. Utolsó happolásaim ezek...


A gyöngyháborút, pedig előrendelésben vettem és rettentő kíváncsi vagyok rá.